Miért nem szeretem a karácsonyi írásokat? Erre kell mindenekelőtt választ adnom. Mégpedig azért, hogy indokoljam, miért nem törekszem évek óta arra, hogy a karácsonyi újságba írást helyezzek el.

Helyezzek el? Itt van a kutya elásva.

A karácsonyi írást ugyanis - melynek állandó szereplője a kabát nélküli kulcsos gyerek, az ezer kínon át hősiesen küzdő kisember vagy a zavaros életét zöld szemüvegen át látó smaragdvárosi polgár - nem én helyezem el az újságban. Valaki más. Olyan ember, aki az én írásommal egyenértékű - ha nem jobb! - szövegeket kénytelen beszerkeszteni az újságba. S előfordulhat, hogy a karácsonyi írás, melynek hangulata időtlenséget, emelkedettséget és megállapodottságot sugall, terjedelmi okokból nem fér be a zöld ágacskás ünnepi lapszámba. Ellenben megmarad olyan kéziratnak, amely ugyan tartalma és színvonala miatt éppen beférhetett volna, számítottak is rá, ám a szerkesztők - mint az ünnepi lapszámok esetében lenni szokott - túlrendelték magukat.

Ilyenkor jön az, hogy a karácsonyi írást elteszik a két ünnep közti időszakra tartaléknak. Amikor kevesen dolgoznak, az újságot mégis meg kell tölteni tartalmas írásokkal. A karácsonyi írás pedig - emelkedett tartalma, mélyebb tónusa és a napi anyázástól való tudatos távolságtartása miatt - fölöttébb alkalmas a hóvirágos küldetés beteljesítésére.

Erről az a sokat látott idős kolléga jut eszembe, aki nem különösebben bombasztikus (azaz bármikor közölhető) írását így kezdte: nyikorgó hóban, farkasordító hidegben érkeztünk, a lovak dideregve húzódtak be az istálló melegébe.

Cikkét negyedév elteltével így módosította: a tavaszi verőfény kicsalogatta a lovakat a természetbe, a kiscsikók boldogan ugrándoztak anyjuk mellett, midőn megálltunk a lovarda előtt.

Amikor nyáron, az uborkaszezonban sem került be az írás ("a szabadban vágtató paripák alig várják a hűsítő záport, izzadt hátukon böglyök rablóhada tanyázik"), a kolléga próbálkozott még a bukolikus változattal, ("forrásnak indult must illatát sodorja felénk az elmúlást susogó őszi szellő") majd visszaállította a kéziratban a nyikorgó havas felütést.

Az írás így jelent meg, további változtatásokra már nem volt szükség.

Egy karácsonyi írásnak nincs ekkora esélye a feltámadásra. Nem történhet meg vele az, mint a csoki-Mikulással, nincs előtte nyitva a húsvéti csokinyúllá való átváltozás lehetősége. A karácsonyi írás vagy a karácsonyi különszámban, vagy az azt követő néhány napban jelenhet meg, január 4-én természetes módon halottnak minősül. Nincs az a lap, mely meg merné tenni, hogy január első vagy második hetében (a szokásos gyalázkodások, torzsalkodások és anyázások ünnep utáni visszatértekor) hozzon andalító elmélkedéseket régi karácsonyok kalácsillatáról, s közölje az eltűnt idő nyomában lihegő húzónevek modoros ujjgyakorlatait (szerkesztőségi válaszüzenetekben: az írás, melyet nekünk adtál, majdhogynem pótolhatatlan!

Gonosz szerző vagyok. Olyasvalaki, aki tudja, cikkét minden különösebb következmény nélkül el lehet tenni későbbre. Még az is előfordulhat, hogy a kis Jézus kapcsán kigyötört gondolatok - az ember megmentése-megváltása, a bűnbocsánat, az örök élet igézete - nem éli meg a nyomtatást. Most, január 19-én is úgy gondolom, nincs abban semmi tragikus, ha kihagyják az ember írását a karácsonyi mellékletből.

Nem kell összerogyni, nem kell átírni húsvétra. Türelmesen meg kell vele várni a következő decembert...

Az alábbi történet a neveket is beleértve kitalált, a valósággal való minden egyezés a véletlen műve, azokért felelősséget nem vállalok.

*

A Nagy Kirúgó kiszállt koromfekete szolgálati Audijából, ráérős léptekkel indult a tett színhelyére. A stúdió, ahová az aznapi kivégzendőket berendelték, a hosszú folyosórendszer végén volt. Egy üvegfallal körülölelt placcon megállt, végigsimított  kifogástalan Armani-öltönyén, elhessegette mattfekete cípőjéről az illetéktelen pihéket, s kényelmes léptekkel elindult a humánerőforrás főosztályvezető irodája felé. A Nagy Kirúgó és a főosztályvezető kezet fogott, s együtt indultak a kis tárgyalóba. Amelynek előterében felsorakoztak az aznapi áldozatok.

- Hát te? - kérdezte meglepődve a Nagy Kirúgó, amikor a sarkon összetalálkozott az ismert újságíróval, vitriolos hangvételű tárcák és jegyzetek szerzőjével, kit jól ismert abból az időszakból, amikor még nem volt Nagy Kirúgó. Egyszerű szerkesztő volt csupán a Hatalom Lélegzete nevű lapnál, hol a jegyzetíró riportok és tudósítások írásával vétette magát észre. Mindketten jól ismerték a kollektivizmus logikáját. Evickéltek együtt, ittak, ha inni kellett, túlóráztak váratlan események idején, emberileg sem volt köztük soha semmi gond. A Nagy Kirúgót akkoriban máshogy hívták. Általában Unalmasnak Tetsző, Nem Különösebben Tehetséges Firkászként tartották számon, s a szorgos-dolgos hétköznapokon egyszerűen csak Bélaként nevezték.

- Adj egy kis színest, Bélám - szóltak neki lapzárta előtt nem sokkal, s Béla ilyenkor nem túl nagy meggyőződéssel, ellenben minden feltűnés nélkül igénybe vette Árminka (született Retteghy Szerencsés Ármin) tollforgatói tálentumát. Így, ketten mindig időre leszállították a rovatnak szignált feladatot, s mentek tovább.

Történt, mert a vad időkben is történtek a dolgok, hogy Béla formás neje ücsörgött csak otthon, s élte a szépasszonyok nem túl izgalmas életét, amikor egyszer a férj arra kérte Retteghy kollégát, ugorna fel a lakásukra, s hozná be a középső polcról azt a kéziratot, melyet otthon felejtett. Hozzátette még, hogy a kolléga ne haragudjon a küldönc-szerepért, nem tud mit tenni, súlyosan komoly értekezletre kell mennie.

Árminka, aki nem volt konfliktusos alkat, szívélyesen eleget tett a rovatvezető kérésének. Ott is ragadt az unatkozó asszonykánál, épp csak annyi időre, amire Béla nejének szüksége volt ahhoz, hogy magányát oldani tudja.

Ment aztán Ármin máskor és többször is, amikor csak tehette, mert komolyan vette a magányoldást. Béla elvtárs közben dolgozott, nem egyszer vidéki kiküldetésen járt.

Jó idő elteltével Béla leveleket talált az asszony holmija közt, s arra az erős dohányillatra is fölfigyelt, mely az asszonyt körüllengte. Jó újságíró volt, nem akart rögtön messzemenő következtetéseket levonni, több forrásból tájékozódott. Mígnem csalhatatlan jeleit nem találta annak, hogy az asszony csalja.

Elszomorodott nagyon a Béla, lógatta az orrát, nehezen vidult, olykor még a Kis Büdösbe is betért, hogy enyhítsen fájdalmán. Egyszer Ármin társaságában kanalazta a Jókai-bablevest, hozzá könnyű fehér fröccsöt kortyolt, és testes kenyércsücskökkel nyomta le torkán a falatot.

- Mondok neked valamit bizalmasan - kezdte a beszélgetést. - De csak veled osztom meg, rég együtt dolgozunk, szeretném, ha tudnád.

- Mondd csak, Bélám, nyugodtan, látom, hogy valami nyomja a lelked - felelte Ármin, s tartott kissé attól, hogy a titkos románc részleteivel lesz kénytelen szembesülni.

- Azt hiszem, megcsal a feleségem - mondta Béla, akiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy egyszer a történelem jövőbéli titkos pontján korlátlan hatalommal rendelkező Nagy Kirúgó lesz belőle.

- Miből gondolod, kérlek? - tette föl a kérdést modorosan Ármin, s idióta képet vágott az egészhez. - Ismerem a kedves nejed, makulátlan asszony, szerintem nincs okod a féltékenységedre.

- Szó nincs féltékenységről - folytatta Béla -, több jel láttán jutottam erre a következtetésre.

- Szerintem tévedsz - suttogta a szerelmi háromszög csücskében bablevest szürcsölő Retteghy Ármin. - Éva asszony hűségéhez nem férhet kétség. Tűzbe merném érte tenni a kezem...

- Ezt komolyan gondolod? - kérdezte meghökkenten a rovatvezető.

- Béla! - kiáltotta boldogan a jóllakott zsurnaliszta. - A te nejed lenne az utolsó, aki megcsal téged. Hagyd ezt abba, biztos vagyok benne, hogy képzelődsz, semmi alapja a gyanúsításnak.

Itt megszakítjuk a fülledt történetet, odaugrunk az időben, amikor Retteghy kolléga viselt dolgai a napnál világosabban feltárultak Béla előtt. A rendszerváltás zűrzavarában mindketten máshol kezdték sütögetni a pecsenyéjüket. Retteghy beállt a liberális kompániák zászlai alá, gyakran lehetett hallani a nevét, élt, mint hal a vízben, Éva asszony messze járt, Béla kiadta az útját, s remegő szájjal figyelte, mi minden meg tud történni azzal a kollégájával, aki bebújt a paplanja alá, s tovább nem részletezendő gaztetteket hajtott végre élete addigi legszebb asszonyán.

Nem kell azon csodálkozni, hogy Béla barátunk tendenciózusan az ellenoldalon építette ki állásait. A második világháború előtti idők kuszált eszmevilágával téblábolva lett az Antall-kormány idején Főnök egy lapnál, aztán annak megszűnése után egy másiknál. Amikor azt is bezárták, ő mindig talpon maradt, s odébbállt. Szerencsecsillagja Hornék alatt leáldozott, de aztán jöttek az ő emberei, s újra megkapta hálás főnökeitől a falatkákat. És sorra szüntethette meg azokat a helyeket, amelyeket más olyan jól megszüntetni soha nem lett volna képes.

Béla tendenciózusan konzervatív megszüntető képességének köszönhette azt is, hogy a rádiónál és a tévénél is igénybe kezdték venni szolgálatait. De amikor erre sor került, Béla fél méterrel nagyobb volt, az autóiban egyre nagyobb lett a tank, szavait pedig egyszerre több titkárnő és személyi titkár leste. A Nagy Kirúgó szívesen tartott olyan fejtágító félórákat, amelyeken a 'szemét liberális bagázs' hagyományos és családi erkölcsöt félresöprő technikájáról mondott véleményt. Majd általában kirúgta azokat, akikről úgy tudta, hogy közük lehet ahhoz a gyűlölt oldalhoz, amelyen Éva asszony egykori lovagja is helyet foglalt.

Így, az idő által sodortatva hangzik el az a kérdés az üvegfolyosón, melyet már jeleztem:

- Hát te?

- A lányomért jöttem - mondta Retteghy, s zavartan kezet fogott a Nagy Kirúgóval, a Családi erkölcs szentsége című államilag támogatott oratórium írójával, minden létező és elképzelt konzervativizmus feltétlen és odaadó hívével.

- Nem is tudtam, hogy a lányod itt dolgoz... - mondta a Nagy Kirúgó.

- ...dolgozott - fejezte be helyette a mondatot Árminka.

- Sajnálom - mondta az az ember, aki úgy rúgta ki a hölgyet, hogy még ezt sem tudta róla.

- Én is - mondta Retteghy, majd sietve távozott.

A NOL a helyén van, csapataink harcban állnak - jelenthetnék így is, de nem ezt az utat választom.

Inkább elmesélem, hogy elkészült a négyezredik videónk, mely fölkerült a NOL-ra. Itt persze vigyázni kell, mert ebbe a szép kerek számba beletartozik mindenféle más feltöltés is. De azért csak a négyezredik, mint az url igazolja.

Az állandó sorozatokat - Presszó, Totó, Dr. NOL - sokan kedvelik, és szerencsére jó sokan utálják. Ami kifejezett örömmel tölti el a magamfajta öreg újságírót. Ha nem utálnak, nem vagy senki, mondta erre Glázser Bozsó, a kilencvenes évek jeles költő-médiakutatója. Igaza volt szegénynek!

Ezért mindenkit arra kérek, továbbra is utálja tovább nyugodt szívvel rendkívül korszerűtlen, a kortárs képkultúra alapvető szabályait figyelmen kívül hagyó, a trendiboyoknak fityiszt mutató videós próbálkozásainkat. Ezzel is a hazát védik.

A legújabb Dr NOL - melynek isten tudja, hányadik darabja született már meg, valaki igazán összeszámolhatná, akár percre-órára lebontva is, a honorról majd megegyezünk - a kormányfestészet problémakörét járja körül, sajátos felütéssel indít, melyre különösképp büszke vagyok. Egy trágyadomb mellől sikerült egy ló irányába araszolnom, ami persze értelmiségi metafora: állapotaink kigőzölgése erőteljesen hasonlít a képsorok elején látható kicsiny dombocskához. Szíves engedelemmel fotót mellékelnék.

A zenéről valamit. Aztat mink nagyon szeressük. Már a jó zenét, nyilván. Úgy szoktuk válogatni, hogy a lehetőség szerint viszonylag öreges (azaz kipróbált) legyen, de azért ne riasszuk el vele a Mohácsi vész után született ifjú báránykákat sem.

A témaválasztásról valamit pletyka gyanánt, mert tudom, hogy erre milyen fogékonyak vagytok (illetve tetszenek lenni). Ez teljesen tudatos szerkesztői magatartás végeredménye. Leírnám többféle változatban, hogyan működik.

1. (szélsőjobboldali) változat: Ül a szerkesztőségben Rab László, az öreg judeobolsevista plutokrata bérfirkász, várja a hívást Tel-Aviv-ból. Ahonnan aztán ráparancsolnak a Cion bölcsei, és aszondják neki, menj, fiam, forgatni a jobboldali ikonosztázs irányába, cikizd direkte az atillát, az ősmagyar zsakettet állítsd be rossz fényben, így szolgáld a Moszad érdekeit. Jóvan, feleli a Rab, és kiszolgálja a világösszeesküvést.(Szerzői megjegyzés: itt próbáltam ki, milyen az, amikor a dolgot úgy mutatom, amilyen, nem teszek hozzá semmit; szerintem sikerült!)

2. (szoci és szakadár-demokratakoalíciós) változat: Áll és hadonászik Rab a BKV központi irodájában, haja veres, mint a rosseb, hóna alatt Nokiás dobozzal indul forgatni, a nép zajos közegébe mártja magát, gyűlöletének tárgya a Zalapörvény asztala, bármit tesz, csak az érdekli, hogy ártson.

3. (örmény-felszabadítási-frontos és/vagy fideszes) változat: Rab testvér kenetteljesen megáll nemzet egységét kifejező belgajuhász kutyák előtt, szagmintát vesz, s modellezni kezdi, milyen lenne, ha egy kicsit harapósabbak, neadjisten még keményebbek lennénk.

Szerencsére a témaválasztás ennél sokkal esetlegesebb. És sokkal többet szoktunk improvizálni. Összetalálkozunk például egy múzeumban Berentei Péter táncdalénekessel, akiről kiderül, hogy saját villamosa van rákoskeresztúri kertjében. Hopp, kurjantunk egyet magunkban (hogy senki meg ne hallja), s máris ott vagyunk. A helyszínen kiderül, hogy a történet elképesztő.

Köszönet azoknak, akik velünk vannak, s figyelemmel követik a Magyar Balfék videós fáradozását. Időben szólok: soha nem lesz DrNOL - rajongói oldal, ellene megyünk a celeblét minden baromságának. Viszont örömmel vesszük a visszajelzéseket és azokat a tippeket, amelyeket beépíthetünk magvas szellemiségünkbe.

Glázser Bozsó kedvenc köszönésével búcsúzom: Csá, csumi, cső.

Hatszáz millió forintért vettek új autókat a minisztereknek és államtitkáraiknak a kedves adófizetők, éspedig azért, mert az állami vezetőket „régi, többéves járművek szolgálták ki, amelyek sokszor lerobbantak.” A hivatalos indoklás szerint „olcsóbb új kocsikat venni, mint a meghibásodott járműket állandóan javítgatni”.

Az adófizetők nevében kijelentem: teljesen egyetértek a példaértékű állami takarékossággal. Magam is tudom, milyen kellemetlen régi, többéves autóval járni, amelyben állandóan olajat kell cserélni, ráz a kormány, mint a rosseb, kiég a jobboldali izzó, a téligumi kopásáról most ne is szóljunk. Milyen kínos tud lenni, amikor az embert cserben hagyja a „régi, többéves jármű”. Képzeljük el Matolcsy György gazdasági minisztert, amint épp utazik Záhonyból Vásárosnamény felé, ám egyszer csak a régi, többéves Audi A6-os lerobban. A gazdasági miniszter stopolni kényszerül. Ezt azért nem kívánhatják az adófizetők.

Komolyra fordítva a szót: egy frászt új autót ezeknek! A magam részéről régi, többéves lovakat vennék nekik, a magyar úgyis lovas nemzet. A hazai útviszonyokat ismerve egy rendes hátasló sokkal megbízhatóbb, mint a koszos Superb. Fazekas Sándor agrárminiszter régi, több (azaz: 3) éves Lexus HS19-esének árából kitelne például egy kisebbfajta ménes.

A ló mellé szerszámot is rendszeresítenék az állami vezetőknek. A miniszteri szett fontos része lenne az íj, mellyel – a visszamenőleges hatályú törvénykezésre föltéve a koronát – hátrafelé is tudnának nyilazni. Lóhátról könnyebben le lehetne vadászni a vad, úri tatárok érdekeit képviselő Gyurcsány Ferencet, a katonaság lelkét (és többek közt a nyelvet) reparáló Schmitt Pál is délceg huszárként mutatkozhatna meg, amint hóna alatt tárogatóval végigsöpörne Apajpusztán.

Mindezt azért javaslom, mert ez a „régi, többéves járműveken” utazó társaság minden fillér elhullajtását véreresre sírt, könnyes szemekkel óbégatta végig az elmúlt évtizedben, s amikor a gonosz Aranyhorda 300 forint vizitdíj befizetésére próbálta rávenni a letelepedésbe belefeledkező magyarságot, előkapta a kancsukát, s úgy csattogott, hogy az elhallatszott egészen Levédiáig. Mikor aztán sikerült elzavarniuk Batu kánékat, melldöngetve kezdték mérsékelni (mások) kétmillió forint fölötti fizetését. Aztán pedig lókupec módjára kezdték számolgatni a vásárban szerzett gebe (az ország) gipszelt fogait.

Azt is látjuk, mennyire szeretnek történelmi díszletek előtt puccolni. Legutóbb a Vitézi rendekbe tömörülő elitünk egyes tagjaitól azt hallhattuk, hogy amit tesznek, István király óta senki meg nem merte cselekedni. Egyes kormánytisztviselők már a vízen járás képességét is elsajátították. Kérdem én: minek ahhoz autó?

Lovat alájuk, némelyek alá pedig szamarat, csökönyöst, nagyfülűt! Lássuk teljes valóságában azt a történelmi tablót, amelyet évek óta rajzolgatnak. Járjanak elől személyes példával: ugrassanak, vágjanak át a mocsáron, s vegyék olyan hetykén az akadályokat, miként ellenfeleiket kezelik.

Ha indulnának a Nemzeti Vágtán, Isten bizony nekik szurkolnék.

Jelentem, hódítani kezdtem Amerikában is. Erről saját magam is meggyőződhettem ősszel New York-i kalandozásaim során, amint beléptem az Amerikai Magyar Népszava szerkesztőségébe. "Dohoktor Noholl! - kíáltottak föl a fiúk. Ennek megörültem, de egy kicsit meg is rémültem. Aztán legyintettem, s a Lexington sugárúton lévő belga sörözőben elfogyasztottam egy európai bánatsört.Ott már ugyanolyan kis senki voltam, mint bárki más.

A legutóbbi dr nol-ban szóvá tettem egy érdekes dolgot, mely az utcán kérdezősködő újságíróra vonatkozott. El is mondom premier planban, mennyire utáltam ezt a hangulatszondázó, utólag kedved szerint vágható, a piti manipulálásra mennyire alkalmas műfajt a kommunizmus évtizedeiben.

Volt előképe bőven. A szerkesztők "életszagú" történeteket kerestek. Onnan, ahol a téma hevert: az utcáról.

Kiment aztán a tévés faggató, s mindenféle hülyeségeket kérdezett. Megyesi Gusztáv prímán visszaadta ezt a Farkas Berci űrutazásáról szóló riportjában, amikor is a Magyar Ifjúság főszerkesztője szétküldte őket (Kovács Zolit, Guba Zolit és őt), mennének, tudnák meg, mit éreznek az emberek, amikor Berci repked. Gusztinak a keszon jutott. A metróaluljárót építő szakikat kérdezgette arról, mit éreznek, mikor Berci fönn van az égben. Mókás helyzetek sokasága keveredett ki ebből. A keszonosok nyilván nem éreztek semmi magasztosat, azon szurkoltak, hogy túléljék a földalatti munkát. Hasonlóképp érzett a sebész is. Azzal, hogy Berci az égben volt (Az első magyar ühűrhajós!; harsogták a lapok), ugyanúgy műtötték a vakbeleseket, mint azelőtt. Csak persze a szerkesztők fantáziája ennél mindig jóval messzebb lendült.

Most, mikor az utcán faggatózunk, ez a régi, kopott firkászfajta még viccesebb tud lenni. De van azért valami érdekes ebben a retró műfajban is. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ez előfordulhat.

A Zemberek nem hajtanak el, amikor vadidegenként odaállok eléjük, s elkezdek valami hülyeséget hadoválni. Pedig ez volna a normális. Mit akar? Mondjam el, hogy szarul élek? Hogy veri az élettársam a gyereket? Hogy kirúgtak, kigolyóztak, elárultak, becsaptak és megtapostak? Hogy képzeli, tisztelt uram? Csak nem képzeli, hogy a legféltettebb titkainkat magára bízzuk?

Nem ez történik. Az van, hogy a Zembereket - kikre oly szívesen hivatkoznak a konzultációs kormány fülkeforradalmárai - amúgy a kutya nem szokta soha, semmiről megkérdezni. Vagy ha igen, tudatják velük, hogy a véleményük nem számít, csak azért vannak, hogy ki lehessen velük pipálni a 'társadalmi párbeszéd' feliratú rubrikát. Ez az oka annak, hogy nem utasítanak el az utcán. Nem panaszkodnak, nem jajveszékelnek, nem szidnak senkit sem. Mesélnek arról, ami éppen az eszükbe jut. Csapkodnak, kapkodnak, de mondják. Megy a kamera, fél méterre az orruktól, ez se számít. Dől a szó belőlük, s nincs az, hogy ezt meg azt nehogy belevegyük. Tudják azt is, hogy nem a tévében lesznek - ez mondjuk lehet, hogy előnyünk is egyben. Onlájn - mondom tudálékosan, s többek arcán látom a tanácstalanságot. Olyankor aztán elmagyarázom: ez nem tévé, ez sokkal veszélyesebb, itt nem egyszer megy le az "adás", beég a szerverbe a fintor, a ráncok sokkal kitörölhetetlenebbek, mint a képernyőn általában. Ettől még nagyobb lesz a bizalom. Az utcai beszéltetés ettől kezdve még könnyebb.

Örömömre szolgál, hogy a youtube-on is könnyen elérhetők vagyunk. Nem kell mást tenni, mindenféle faxni nélkül, be kell írni a keresőbe azt, hogy dr. NOL, s máris megkapsz bennünket.

Képletesen persze, nehogy bárki félreértse. Rajongói oldal nincs, belátható időn belül nem is lesz. A Tokaji aszút és a Halasi csipkét se reklámozzák. Egyetlen kérésem az, hogy ha tetszik, amit csinálunk, terjeszd. Magyarul: Ossz meg, és uralkodj!

Barátsággal: RL

Mi a közös gróf Tisza Istvánban, a Kaká nevű brazil focistában, Leninben és az Oscar-díjas Jack Nicholsonban? Csak az, hogy mindahányan április 22-én születtek.

E jeles naphoz kapcsolódom ezúttal én is: egy éve készült az első ún. Dr. NOL-videó, melyet a kedves nagyérdemű okulására és szórakoztatására találtunk ki. Az első videó a kampányplakátokat és feliratokat célozta, a kezemben egy ecset volt, ennek projekttörténeti oka van. Eredetileg Dr. Piktor-nak gondoltuk elnevezni az alakítandó figurát, aki kicsit-picit átkeni a valóságot. Ezt azonban gyorsan elvetettük.

A sorozat darabjai kéthetente, általában hétfőn kerültek föl a NOL-ra. Voltak nagyon nézett és egészen érdektelen opuszok is. A Schmitt Pál újévi köszöntőjét karikírozó rövidke performansz volt a legnézettebb - jellemző, hogy a kevésbé kitalált történetek mindig ütősebbek. Kedvencem a pálinkafőzéses darab. Ebben lehetett a legjobban kiteljesíteni a csetlő-botló, kicsit hülye, de azért rafkós figurát: a magyar slemilt. Mely nékem régi ideálom.

Szeretek ugyanis picit hülyébbnek látszani annál, mint amilyen valójában vagyok. Ezt - régi tapasztalat - szeretik a "zemberek". A túl okos dolgok eleve gyanúsak. Teljesen sükebókának lenni sem szabad - tiltja a vallásom. Mindegy. Nem kell agyonmagyarázni, nem tévéműsor ez.

Keveset járunk vidékre, ez állandó és visszatérő eleme a kritikának. Mélységesen igaz. Ha hozzávesszük, hogy pár hónap kivételével világ életemben vidéken (Pély, Cegléd, Vác, Sombathely, Debrecen, Zalaegerszeg, Göd, Kosd, Budakeszi stb.) éltem, ez valóban fölháborító. Azért forgatunk általában Pesten, mert sok minden mást is el kell végeznem nekem is. Valamikor rendes újságíró voltam, aki írta egyik cikket a másik után. Ma ez már nem így van. Sebaj.

Kiknek köszönhető a Dr. NOL (a sorozat darabjai a 'dr nol' beírásával a youtube-on prímán elérhetők) sikere? Egyrészt azoknak a fiatal kollégáimnak, akik hallatlan lelkesedéssel vesznek részt az előkészítésbe, a gyártásban és a terjesztésben. Vörös Eszternek, a NOLTV vezetőjének, és azoknak az operatőröknek (Novinszki Tamásnak, Takács Marinak és Perjéssy Gábornak), akik körbekarézolják velem a helyszíneket. S tűrik azt az amatőrséget, ami természetszerűen benne lakik az emberben. Még akkor is, ha korábban volt kevés közöm a képes újságíráshoz (Zalaegerszeg, Városi TV, a mohácsi vész előtti időkben, amikor Szalai Annamária elébb a mozi népművelője, később a Hangverseny és Kiállítóterem - egyébként igen hozzáértő - vezetője volt).

Köszönet jár azoknak az újságíróknak is, akik figyelemmel kísérik ténykedésem, tanácsokat adnak, vagy megmondják, ha valami nem tetszett nekik. Hála azoknak az ismerőseimnek, akik intellektuális kullancsként lógtak a nagyhenceg-blog bejegyzésein, s tűrték perforált szövegeimet. Köszönet azoknak az olvasóknak, akik tudják, hogy miket szoktam írni a Népszabadságban, de kerestek és megtaláltak engem szájbergyerekként is. Jókívánságaimat tolmácsolom azoknak a likereknek is, akik megértik fáradozásom, s megosztanak "engem". Még azok is sokat segítettek, akik gyaláztak. Nélkülük unalmas volna az élet. Álnéven irigykedni és utálkozni - nincs ebben semmi rossz. Az álnév is a személyiség része.

Miért kérdezősködik Dr. NOL oly gyakran az utcán? Azért, mert újságíró múltamból ezt a népi hangulatot szondázó tévés alakot utáltam a legjobban. Vannak hagyományai, kiégett szerkesztők szokták a slapajokat kiküldeni, hozzanak valami életszagú "anyagot", merthogy "a téma az utcán hever". A másik cél a nagyokos véleménymondás karikírozása. Az ország tele van szakértőkkel, akik mindig mindent meg tudnak magyarázni. Ennek nevetségessé tételével is erőteljesen próbálkozunk.

Mi várható a jövőben? Semmi különös. Jön a tavasz, nem fogunk annyira fázni, talán többet fogunk utazni. Beleszimatolunk az ország levegőjébe, jövünk-megyünk, sertepertélünk.

Mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok.

Az RTL Klub Csillag születik című vetélkedőjében szerepelt egy kínai lány, aki a jelenleg talán legnépszerűbb magyar slágert énekelte. Nem is akárhogyan.

Szoktatnunk kell magunkat az efféle igen érdekes megközelítésekhez. A kínaiak - akik közül mindössze ötezren élnek Magyarországon - minden különösebb probléma nélkül be tudnak illeszkedni a mégoly ideges magyar társadalom hétköznapjaiba is.

A kulturális közeledés fordítva is érvényes. Az idén tavasszal a budapesti Trefort gimnáziumban - először a történelem folyamán - kínai nyelven is lehet érettségizni. Nem semmi - mondaná a legendás magyar költő, Troppauer Hümér.

Mostanában több kínai tematikában is utaztam magam is. Nemrég az újság hasábjain számoltam be arról a magyar fiúról, Palásti Lajosról, aki jelenleg a legnézettebb magyarként fogható föl. A 21 éves fiatalember kínai nyelvet tanul az ELTE-n, s miután a Konfuciusz Intézetben oly szépen énekelt egy kínai dalt, meghívták a Kínai Állami Televízió holdújévi show-műsorába. Ennek nézettsége valamivel húzósabb, mint a Csillag születik. Palásti Lajost egymilliárd ember nézte egyszerre. A csecsemőket is beszámítva minden hetedik Földlakó megbámulta.

Hogy a kép teljes legyen, a napokban interjút készítettem Yu Debinnel és Jerger Krisztinával - hogy melyikük inkább a kínai, a szövegből világosan kiderül. Debin Miklauzic Bence új filmjében, A zöld sárkány gyermekeiben mutatkozott be, nem akárhogyan. Kínai raktárost alakít Rátóti Zoltán társaságában - a film a kínai és a magyar együttélés első hazai játékfilmes megfogalmazása.

Az elmúlt évek felmérései szerint a magyar társadalom nagyon zárt, kevésbé befogadó. Ebben lehet valami igazság. De a jelek szerint a kínaiakat ez kevésbé zavarja.

A pesti belvárosi értelmiség (a "Márciusi ifjak" Petőfitől származik; többféle kör sokféle gondolkodású alakját kell beleképzelnünk) jókor, s jó helyen csatlakozott a történelmi események forgatagához. Az ellenzéki (azaz nem császárhű, még inkább köztársaságot akaró) fiatalok eredetileg reformlakomát terveztek. Méghozzá március 19-ére, vasárnapra. Merthogy hetivásár volt Pesten. A bankettet gondosan előkészítették, ebben Petőfi és Irányi Dániel jeleskedett (Irányi 26 éves, ügyvéd, az Ellenzéki Kör tagja, 1848-ban igazságügy-minisztériumi titkár, később pesti kormánybiztos. Párizsba emigrál, 1866-ban Kossuth küldötte Bismarcknál. A kiegyezés után a 48-as, majd a Függetlenségi Párt elnöke.)

Már összeállt a 12 pont, Petőfi is elkészült a Nemzeti dallal. Ha a régi tankönyvekben az áll, hogy 15-én Landerernél "írta", ez azt jelenti, hogy biztonsági okokból nem vitte magával a kéziratot. Majd bolond lett volna elkapatni magát az utcán! Mely utca természetesen tele volt császári besúgókkal.

Tudunk más versekről is, amelyek nyilvánosságra kerülésével március elején óvakodni kellett. A Dicsőséges nagyurak például szabályos szamizdatként keringett a pesti utcán, miközben előzőleg nem aratott tetszést a Pilvaxban. Jókai például azt javasolta: égessék el. Mert parasztfelkelést vizionált, s ettől a mégoly radikális képviselők is úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől.

Kossuth március 3-i felirati beszédével, melynek megszületésében közrejátszott a párizsi forradalom Pozsonyba eljutó híre, Bécsben nagy népszerűségre tett szert. A javaslatban szerepelnek mindazok a követelések (közös teherviselés, esküdtszék, népképviseleti egyenlőség, az "évenkénti országgyűlés Pesten"), amelyek az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat gerincét adták, s természetesen visszaköszönnek a 12 pontban is. A felirati javaslatot a főrendi tábla március 14-én, a 13-i bécsi forradalom kitörése és Metternich bukása után fogadta el. Felgyorsultak az események. Nem lehetett tovább Pesten sem tétlenkedni.

Próbáljuk regényesebbre venni a történetet. Jókai is ezt a módszert választotta, nem kevés sikerrel. Miközben zavarba ejtő módon A kőszívű ember fiaiból kifelejtette a pesti forradalmat, pedig személyesen részt vett benne. Helyette a bécsi eseményeket exponálja. Máig rejtély. Valaki igazán megfejthetné már.

Elvileg semmi sem indokolja, hogy pont akkor kezdődjenek petíciós fölvonulások Pesten, amikor a reformok ügye új szakaszba léphet. Erre a hatóságok sem számítanak, a reformbankettet 19-ére hirdették, a pesti titkosrendőrök békésen szunyókálnak. A Helytartótanács sem érzi indokoltnak, hogy a Károlyi-laktanyában állomásozó csapatokat riadóztassa. Bécs után inkább óvatosan kivár.

Szerda van, esik az eső, Pest álmosan ébred. Petőfi Dohány utcai, Jókaival közösen bérelt lakásából néhányan elindulnak a Pilvaxba, hogy ott tíz óra körül fölolvassák a 12 pontot, és Petőfi elszavalja a Nemzeti dalt. A folytatás közismert, bár a nap pontos kronológiáján jó ideje vitáznak a történészek.

A Nemzeti Múzeum kertjében már nagy a tömeg. A visszaemlékezők 2 és 50 ezer közötti sokaságról közölnek adatokat, utóbbi aggályos, mert Pesten és Budán akkoriban alig több mint százezren laknak. A pesti városházán több képviselő "átáll" - de Budára elfelejtik átvinni a 12 pontot, pedig az: külön város. Nincs hatósági föllépés. Másnap már a nemzetőrséget szervezik. "Mi valánk a legelsők, kik tenni mertünk a honért", írja Petőfi A márciusi ifjak című versben. Ami Kossuthot vagy a Dicsőséges nagyurakban "szemétre való" főrendeket (Széchenyit, Eötvöst, Batthyányt is) figyelembe véve: enyhe túlzás. Petőfi is tompít aztán valamelyest a bosszú kemény hangján: "Hanem mégse!... atyafiak, / Megálljunk! / Legyünk jobbak, nemesebbek / Őnáluk..."

Győz tehát a vértelen forradalom. Nem Kossuth akarata ellenére, de nem feltétlenül a szája íze szerint. S miközben Bécsben előkészíti az alkotmányos "rendszerváltást", Pesten az a szikrázó nyelvű poéta aratja le a babért, akit Kossuth, nem céljai és radikalizmusa, hanem minden bizonnyal a modora és a kiállása miatt nem kedvel. Akit csak "egy poétának" tekint. Aki május 12-én már úgy fogalmaz a Batthyány-kormányról: "Én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám." Aki 1848 nyarán szégyenszemre megbukik a követválasztáson. Aki összeakasztja a bajuszt Klapkával, Mészáros Lázárral, Vörösmartyval. Akit több nyelven köröznek, mielőtt Erdélybe indul Egressy Gáborral, a színészből lett szegedi kormánybiztossal (Szörényi László közlése). A romantikus verzió szerint azért, hogy megóvják. A valóságban azért, hogy felkössék. S akit érdemei elismerése mellett (őrnagyként) a magyarul nem beszélő, senkivel soha összeveszni nem tudó, 55 éves Bem "apó" mellé deponálnak. S temetik végül jeltelen sírba a segesvári csatatéren.

Van ennek a mi kokárdás, piros-fehér-zöld márciusunknak néhány meghökkentő mellékszála. A 11. pont például így szól: "A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak." Petőfiék körének szüksége volt látványos mentőakcióra. Ezért szabadították ki börtönéből a sajtóvétségért elítélt Táncsics Mihályt (akiről Petőfi utóbb szintén igen csúnyán nyilatkozott). Az a helyzet, hogy az esős márciusi szerdán mindössze két politikai fogoly kiszabadítására lett volna lehetőség. Táncsicson kívül egy román forradalmárt, bizonyos Eftimie Murgut tartottak fogva szervezkedés miatt (az önálló Bánságért és a független román ortodox egyházért küzdött). De az 1845 óta raboskodó Murguról a hevült ifjak teljesen megfeledkeztek. Csak április 8-án, a pesti román fiatalok tüntetése után engedték szabadon.

A másik talány Petőfi kérészéletű politikai karrierje. Hogy lehet az, hogy elérkezik a 25 esztendős Petőfi nagy napja 1848. március 15-én, ám a júniusi követválasztáson majdhogynem vasvillával zavarják el Szabadszállásról? ("Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyon verik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyülést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszitették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!") Ha beleolvasunk Petőfi suta kiáltványába, melyet megválasztása reményében övéihez, a "kis-kunokhoz" intézett, azt látjuk, hogy súlyos kampánystratégiai hibákat követett el. Három hónappal azután, hogy kirobbantotta Pesten a forradalmat! Csak nem az történt, hogy a sajtószabadság megvívása és a cenzúra eltörlése iránt a kiskőrösi parasztság nem mutatott kellő érdeklődést? A szabadságharccal az agrárius vidékek lakossága azért rokonszenvezett, mert attól félt, hogy eltörlik az úrbéri viszonyok megszüntetésére vonatkozó törvényt. Éppen evvel is lehetett volna kampányolni. De Petőfi nem ezt tette: "Olvassátok el azokat a könyveket, amelyeket írtam, jó rakás - fogalmazott választási kiáltványában -, abból meg fogjátok látni, mennyire szerettem mindig a népet, és pártját fogtam, és küzdöttem érte."

Na most ehhez képest a pesti forradalom előtti napok egyik "dokumentált" rémhíre az volt, hogy Petőfi 40 ezer paraszttal az oldalán elindult Bécsbe, hogy érvényt szerezzen a felsőház ellenében a nép akaratának...

Kossuth és Petőfi ellenszenvéről egy kis adalék: Frankenburg Adolf szerkesztő az Életképek terjesztésére előfizetői felhívást tett közzé 1846 decemberében, s felsorolta a "húzóneveket": báró Eötvös József, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignác, Petőfi Sándor. Ám ezután arról értesítette Petőfit, hogy Kossuth visszavonta a kéziratát, mert "nem akar egy poéta mellett figurálni". Nem biztos, hogy így történt (Frankenburg írta a naplójában), mert ehhez képest Kossuth és Petőfi 1847 tavaszán már együtt "figurált" az Ellenzéki Párt alakuló gyűlésén. Emberileg nem bírhatták egymást. Kossuth öregkorában elismerte ugyan Petőfi költői nagyságát, de "kiállhatatlanul gyarló embernek" tartotta. Kossuth nagy szerencséjére, Petőfi erre már nem tudott reagálni.

Kossuth - aki a költőknek afféle népbuzdító szerepkört szánt, toborzókörútján viszont maga is túlzó költői eszközökkel kápráztatta el hallgatóságát - 1849 márciusában így írt a pesti forradalomról feleségének a törökszentmiklósi katonai táborból: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig - értem seregeink - mennek a német ellen. Hogy tulajdonképpen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom."

Igaz viszont az is, hogy Kossuth a levél megírása előtt három nappal az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként arról döntött, hogy a kis pesti lárma, "Mártius 15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja" megünneplendő legyen.

(A Kis pesti lárma című cikk szerkesztett változata - R.L.)

Szlovén tévések jártak a szerkesztőségben. Ugyanaz a tanácstalansággal vegyes kíváncsiság volt a tekintetükben, mint nekem 1991. június 25-én a ljubljanai Cankarjev Dom-ban, ahol bejelentették a kis Szlovénia Jugoszláviától való elszakadását.

Voltak nálunk németek, angolok, franciák, lengyelek és osztrákok, itt járt a BBC és az Al Dzsazíra TV is. Érdekesek lettünk, olyannyira, hogy a nagy világlapok és orgánumok megelőzték az EU-küldöttségeket. A magyar médiatörvényt próbálták értelmezni. Azért ezt, s nem a Költségvetési Tanács lefejezésének nem kevésbé aggasztó vagy a magánnyugdíjpénztárak két-három percben nehezen elmagyarázható államosítását választották, mert a sajtószabadság meglétére, sérülésére vagy hiányára kínosan ügyel a művelt Európa. Jó néhányan itt is az önrendelkezés és a demokrácia garanciáját látják benne. „Kivánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Egyik legfontosabb nemzeti dokumentumunk (Mit kiván a magyar nemzet.) megfogalmazói is így kezdték a Tizenkét pontot. 1848-ban.

Melyek a felfokozott világérdeklődés okai? Szembeötlő, hogy a konzervatív angolszász és a mégoly visszafogott német lapok is milyen erős hevülettel ecsetelték a „pusztai Putyin” sajtószabadság (és demokrácia!) elleni támadását. A Fidesz-magot váratlanul érte a nyugati sajtó szőnyegbombázása. Ezt kezdetben ismert módon indokolták: a hazai politikai ellenfelek gerjesztették – a New York Times, a FAZ vagy a Guardian szerkesztőségében? – az indulatokat. Aztán a markáns sajtóvéleményekre Orbánék azzal válaszoltak, hogy a médiatörvénnyel minden rendben van. S úgy gondolták, ahhoz, hogy „leszereljék” az akadékoskodó nemzetközi sajtót, elég lesz, ha Szijjártó Pétert, Orbán egyik bozótharcosát ráeresztik a Reuters-ra, a Hír TV pedig ízekre szedi az Economist képszerkesztési gyakorlatát (a Fideszhű zóna médiájában ezekről az ügyekről egy szó el nem hangzott!). A kormányzati reagálás a soros elnökség átvételének napján a teljesen érthetetlen, durcás sikoltásba torkollt. „Kikérem magamnak!” – kiáltotta a Fidesz-kommunikációért felelős államtitkár.

De mit?

Azt, amit immáron Fellegi Tamás is elismert. A csapnivalóan amatőr kommunikációt, amivel egy stikában eszkábált médiatörvény lenyeletését próbálták levezényelni. És aminek a világsajtó a jelek szerint nem dőlt be.

A médiatörvényt, melyben a kormány a kíméletlen szigorral a nyilvánossággal szembeni bizalmatlanságot deklarálja, a sajtó világában szokásos uborkaszezon első napján tetették a Jézuskával a karácsonyfa alá. Van ebben valami mérhetetlen cinizmus. Mire számítottak? Az ünnep alatt, amikor mindenki mással van elfoglalva, gyorsan levonul a vihar, jön a január, lehet puccolni az EU-elnökség átvételével, mehetünk tovább. Aztán minden másképp alakult.

A soros elnökség átvételének napján az orbáni adminisztráció már félóránként mást mondott a putyinizálódással és az egypárti törekvésekkel azonosított médiatörvényről. Először elhangzik, hogy semmiképp sem változtatnak rajta, mert európai (Fidesz-nyelven: úgy jó, ahogy van). Aztán mégis: ha az Európai Bizottság úgy gondolja, éppen módosíthatják. Végül az itthon megszokott pökhendiséggel hozzácsapják: de persze csak akkor, ha más európai tagállamokban is megtörténik. Mindez erősen hasonlít a nagykőrösi lóvásár jeleneteire, amikor a lókupec gipsszel keni ki az erőtlen gebe szuvas és sárga fogát. Így csinál a virsliből paripát. A soros elnökség átvételének napján a nyugati sajtó riadtan döbbent rá arra, hogy az „egységesülő” EU-t egy olyan ország kormánya jeleníti meg a világ előtt, amelynek politikája az izolációra épül, és hatalomra jutásában szerepet játszottak a Nyugat-ellenes hangulatok is („Európán kívül is van élet”, by Orbán.) Hogy a január elsején hatályba lépett médiatörvényt az EU-elnökség idejére jegelték, s a levadászás csak annak elmúltával kezdődhet, erősítette a nyugati sajtóérdeklődést. Melyet tovább színeztek a horvátok azzal, hogy milyen jól emlékeznek a tudjmani nacionalista és egypárti évekre (háború lett belőle), illetve az a szép török vélekedés, hogy ha valahol támadás éri a sajtószabadságot, az mindnyájunknak fáj.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy az uborkaszezon és a soros elnökség elmúltával hazautaznak a forgatócsoportok. A gyalázatos médiatörvény itthoni erős politikai ellenfél híján működésbe lép, hosszú „tartalomfelügyeleti” időszak előtt állunk. Nem leszünk minden nap téma a lapok címoldalán, a lóvásár véget ér.

Ezzel együtt nagyon jó volt az, hogy vágóképek lehettünk a BBC és mások összefoglalóiban. Nem voltunk egyedül.

("rendezői" változat, a Népszabadságban 2011. január 11-én megjelent újságcikk bővített, linkekkel ellátott változata - rl)

és egy régi videoösszeállítás

Jelentem, jól állunk, a kissé félhülye, de azért kellőképpen rafkós Dr Nol sok-sok biztatást kap, ami jól esik az ember gyerekének. Eddig kétségkívül a pálinkás sztori volt a legnézettebb, számos visszajelzést kaptam, remélem, senki nem próbálta ki otthon a bödönös módszert.

A nyár óta sok pálinka lefolyt a magyarok torkán. Forgattunk kétszer is a Szigeten, ha valaki nem látta volna, szíves engedelmetekkel itt ajánlanám. Sajnos kimaradtak azok a jelenetek, amelyek során a fröccsös hordó előtt angol turistákat a Gyere Bodri kutyám kezdetű magyar örökbecsűre tanítom. Szilveszterkor elővesszük, ígérem. Come on, come on, Bodri, my dog, take your house... - így próbáltam magyarázni, mit is énekelnek.

Olyan is volt, hogy elhatároztam, polgármester leszek. Azt tudakoltam, milyennek is kellene lennem. Ez nagyon érdekes volt, mert találtam egy olyan hirdetést is, amelyben egy koma kampányfelkészítést vállal. Azonnal lecsaptam a műsasra:

A következő alkalommal Politikai időjárás-jelentést készítettünk, meglehetős érdeklődés mellett prognosztizáltuk azt, ami október 3-a után bekövetkezhet, igyekeztünk minden pártot belekeverni a kalamajkába, valahogy így:

Végezetül arról valamit, hogy miben mesterkedtünk legutóbb. Pénteken kerül föl a NOL-ra az a kis sztori, amelyben szórólapokat szórtunk az utcán, pontosabban a Moszkva téren. Nem másokét nyilván. Magam készítettem őket, többféle stílusban. Ezeket most ünnepélyesen a Pitbull olvasói elé tárom. A pénteki videóból megtudhatjátok, milyen eredményességgel jártam.

A szórólapok

Mindenkit szeretettel várok pénteken a noltv webhelyen.

ITT!

Csodás halszaporítás címmel szemléztem nemrég a Népszabadság Kis-Budapest mellékletében egy régi írást. Idetenném, mulatságos. A sorozat A zsurnálmúlt elgurult gyöngyszemei címmel jelenik meg, a 70 éves szívtiprót is "így" találtam meg. Ha lesz egy kis időm és befejezem a lakásfelújítást, összeterelem az eddig megjelent összes opuszt.

No, akkor jöjjön a régi - 1967-es - Balaton! Tamás István kolléga arról a háromnapos akcióról számolt be, melynek során a Veszprém, Zala, Vas és Győr megyei Állami Kereskedelmi Felügyelőségek munkatársai, valamint a keszthelyi Ruhagyár, a Várpalotai Szénbányászati Tröszt és a Fűzfői Papírgyár dolgozóiból alakított társadalmi kollektíva tagjai végigjárták az északi part hatvan éttermét, presszóját, csárdáját, bisztróját. S azt vizslatták, lehet-e alapja például az ilyen párbeszédnek.

– Előre megmondom, hogy kenyér nincs – figyelmeztette a vendéget a tihanyi Sport Étterem pincére.

– Miért nincs?

– Mert megették.

A szerző fölidézte azt a szörnyű élményét is, melynek során az első osztályú étteremben elfogyasztotta pocsék vacsoráját (öt-hat szem vízben főtt krumpli, tenyérnyi karajszelet, konzervlecsóval pirosítva 29 forintért), majd a pincér azt mondta neki: csak drága pilzeni vagy Rocky sört tud hozni.

– Megitták? – kérdi a kolléga.

– Dehogy – feleli a pincér. – Nem is volt.

A „kánikula vámszedői” úgy vágták át a „mit sem sejtő vendéget”, hogy az ebéd árát 3-4 forinttal "megstoppolták". A Kisfaludy-házban a 12 tagú asztaltársaság számláján 136 forint 20 fillérrel többet tüntettek föl a valóságos fogyasztásnál. De trükkösen ám. A pincérek korábbi étlapokat használtak! S az uborkasalátát 2,10 helyett így 4,80-ért sózták rá a „mit sem sejtőre”.

A Halászkertben a vendégek rizlinget ittak, de szürkebarátot fizettek (a felszolgáló megjegyzése az eljárás megindítása előtt: „Az is jó bor”.) A csárdákban bevett dolog volt a súlycsonkítás, az árdrágítás. A füredi Balaton Étteremben csoda történt. Egy hónap alatt 35-40 kilóval több süllőt adtak el, mint amennyi beérkezett! „Ha tekintetbe vesszük a tisztítás és az elkészítés során bekövetkező súlyveszteséget – jegyezte meg a cikkíró –, ez a mutatvány mindenképpen figyelemre méltó.” Ennek, no meg a halászlécsonkításnak (az ellenőrök 7 adagja az előírt 1,34 kilogramm helyett csak 1,04-et nyomott!) is eljárás lett a vége.

Szemérmetlenül kicsinek bizonyult a kővágóörsi téesz csárdájában a házi disznótoros, ellenben piros pontot kapott a tihanyi Visszhang (csárda), a Kecskeköröm, a Szép kilátó (Akarattyán) és a füredi Kedves Cukrászda.

A vendéglátó vállalatok tudták, hogy mi a helyzet, de kimagyarázták magukat azzal, hogy a nyári hónapokra kénytelenek voltak „tapasztalatlan” üzletvezetőket, pincéreket alkalmazni. Olyan embereket, olvasható ebben az öreg újságcikkben, akik a „szabad rablás” területének tekintik a Balaton-partot. A „felfedett hibákból” a belső ellenőrzés lazaságaira lehetett következtetni. Arra, hogy „több üzletvezető liberális felfogása és magatartása túlmegy a megengedhető határon”, az a példa szerepel, hogy a csopaki vasúti kisvendéglő vezetője, ismerve az egyik hivatásos ellenőrt, annak közeledtére úgy rikkantotta el magát: „Vigyázat, fiúk, jönnek a zsaruk!”

Ó, a Balaton! Ilyen kemény és szigorú dolgok történtek a régi nyarakon.

„Álmaink kéklő egén, Gyümölcsfáink tetején, Pálinka-szerelmem, légy az enyém!” – énekli a Magna Cum Laude zenekar ismert dalában, melyben az aqua vitae (az élet vize) folyékony királynőnek és az istenek könnycseppjének neveztetik. Ami persze erős túlzás, de egy-két kupica után minden elképzelhető.

Maradjunk inkább a tényeknél. A pálinka (románul  Pălincă) erjesztett gyümölcsből készülő, lepárolt (minimum 37,5 fokos) szeszes  ital. Az uniós direktíva értelmében a pálinka szót csak Magyarország és 4 osztrák  tartomány használhatja.

A csatlakozási tárgyalásokon egyébként a pálinka szó használatáért a román és a magyar delegáció vezetője is erősen küzdött. Arra a kérdésre, ki hogyan tudja indokolni álláspontját, mármint, hogy országa nyelvében ered a szó és országának volna kizárólagos joga ezt a szót használni, a magyar külügyminisztérium képviselője felütötte a román értelmező szótárt, s a palincă szó alatt ez a magyarázat volt olvasható: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszesital.”

Ezzel a diplomáciai huszárvágással dőlt el a kérdés. Ha a románok is „magyar eredetűnek” mondják, akkor az csak magyar lehet. Így kaptuk meg a kizárólagos szóhasználat jogát. (Románia szintén főzhet gyümölcsből szeszt, de azt csak palinca néven hozhatja forgalomba).

A pálinka előállítása és fogyasztása a Kárpát-medencében letelepült népek őstörténetének idejére nyúlik vissza. A szeszes italok készítésének gyakorlatát a honfoglaló magyarok is ismerték. Az agyagból, nyírfából készített lepárlóktól a mai üstökig hosszú út vezetett. Az alkohol felhasználása sokat változott. A bódító nedűt kezdetben kizárólag gyógyszerként, növényi kivonatok készítésére használták. Honfoglaló őseink kedvelt itala a kumisz (erjesztett kancatej) volt. De nem ismerték a desztillálás tudományát. Kvászt ittak és bort. Az első írásos nyom az „alkoholról” 1332-ból datálódik. Károly Róbert királyt a köszvény kínozta, ezért nem tudott elutazni Visegrádról Nápolyba. A nyavalyát felesége, Erzsébet királyné különböző gyógyfüvek és növények alkoholos oldatával kúrálta.

A törkölyt a XVI. században említik először. A XVII. században kedvelt pálinkafajta volt a szilvórium. Megbízható mennyiségi adatok 1850-tól – a szeszadó bevezetésétől – állnak rendelkezésünkre. 1851-ben, az akkori Magyarország területén 105129 főzdét írtak össze, ami azt jelenti, hogy csaknem minden gazdaságnak, uradalomnak, településnek volt saját főzdéje. A XIX. század második felében a pálinkafőzés az egyik leggazdaságosabb üzemággá lépett elő. Az I. világháborút követően az állam erősen korlátozta a szesz előállítását. Az előállított pálinka mennyisége 1924-től 1944-ig mégis megháromszorozódott.

Gazdag a népnyelv, ha pálinkáról vagy ivásról van szó. Tiszta, mint az ákovita, mondják Somogyban az ’aqua vitae’ egyszerű lefordításával. A néprajz eligazít bennünket a pálinka mértéktelen fogyasztására vonatkozóan is. Aki az élet vizét úgy issza, mint a gödény, az minimum mámoros, kótyagos, kapatos vagy spicces, pityókos, mólés, ittas lesz,  esetleg részeg, mint a csap, holtrészeg, hulla maksz, tajtrészeg (az angol tight-ból!), esetleg totálkáros. Sokhelyütt mondják: úgy berúgott, mint az albán szamár. A szeszkazán, szeszkredenc kifejezés mellett a nagyivókra illik a pálinkás butykos kifejezés is.

Balázs Géza nyelvész a magyar pálinkáról írt könyvében gondosan megadja az alapanyag nevét: cefre, cibere, moslék, brecska (szilvacefre). A főzést bérben végző személy a legelőször lefőtt léből ellopott egy-két litert, azt felhígította. Az első 2-3 deciliter neve: leves: sárkány (ma már inkább rézeleje – R. L.) A zugpálinkafőzésnek nagy hagyományai vannak, ez a 18. században a paraszti serfőzők megszűnésekor alakult ki. A pénzügyőröket spenótbakternek és muslicakergetőknek csúfolták.

Ismeretesek a pálinka tréfás elnevezései. Ezek közül minden bizonnyal a lámpás, a szemvíz, a nerángass, a papramorgó a legszellemesebb. A Szeged környéki „kínálat” a leggazdagabb. Itt a pálinkát anyatejnek, boszorkányfingnak, kerítésszaggatónak, lacibetyárköpésnek, majomtejnek, gyülölömitalnak is nevezik.

Kisüsti, törköly, érlelt, mézes – többek között ezeket a pálinkafajtákat határozta meg a pálinkáról szóló törvényjavaslat 2008-ban. A javaslatot eredetileg a fideszes Császár Antal és Font Sándor jegyezte, később a többi frakcióból is csatlakozott hozzájuk két-két képviselő, így ötpárti egyetértés (!) alakult ki a hagyományos magyar szeszesital előállításáról, minősítéséről és a különböző pálinkafajták megnevezéséről szóló indítvány kapcsán. A javaslat a Pálinka Nemzeti Tanács megalakításáról is rendelkezett, és az új szervezet feladatkörébe utalta a pálinka előállításának, származásának, minőségének és eredetvédelmének felügyeletét. A tanácsban az agrárminiszter és a pénzügyminiszter képviselői mellett helyet kaptak a pálinkafőzdék képviselői is.

Magyarországon legtöbbet pálinkára, bitterre és vodkára költjük. A statisztikák szerint 3,5 liter tiszta szeszt – közel nyolc liter ital – iszik meg egy átlagos magyar (miközben az átlagskót évente 46 liter töményet gurít le). Még mindig több pálinkát állítanak elő bérfőzés keretében, mint kereskedelmi célból: az előbbi nagyjából 5 millió liter évente, utóbbi pedig folyamatosan növekszik, 1,5-2 millió liter. Az égetett szeszesitalok forgalma a szervezett kiskereskedelemben évi 70 milliárd forint. A pálinka és pálinka jellegű italok éves piaca megközelíti a 15 milliárd forintot.

(Az írás Orbán Viktor gazdaságmegmentő akciótervének 9. pontjához kapcsolódik, azzal a szerény megjegyzéssel, hogy a kilátásba helyezett otthoni pálinkafőzés legalizálása nem lesz azért annyira egyszerű. De ebbe most ne menjünk bele. A Hétvége összeállítást közöl a pálinkáról, ez a háttér nem fért oda be. Nem szerettem volna, hogy elhányódjon. Egészségetekre!)

Új szerepkörben mutatkozunk, igyekszünk lépést tartani a sajtópiac változásaival. Nagyjából olyan most a helyzet, mint az írógép elterjedése idején, az 1860-as években. Az írógépet a vakok és gyengén látók segítésére találták ki, állítólag Nietzsche volt az első ismert ember, aki használta. Egyesek szerint szűkszavú, aforizmákkal tűzdelt kései stílusa ennek is köszönhető. A gép megváltoztatta a munkamegosztást (megteremtette a titkárnőt), gyorsabb és pontosabb lett általa az írás, névtelenséget és távolságot teremtett az író és az írás között. S miként annyi technológiai újítás, megváltoztatta a gondolkodásmódot. (Erről, illetve az elveszett lassúságról bővebben itt lehet olvasni.)

A másik egy előrejelzés, mely szerint 2013-ban az internetes közlések 80-90 százaléka videó lesz. Nem szöveg. Ami egyrészt szomorú, de ennek előszelét már ma is lehet érezni. Nemrég egy másik blogban olyan tartalmakat helyeztem el, amelyek közül egy árva sort sem én írtam. Egy nap alatt közel húszezer látogató tekintette meg, ami mellbe vágott. A bejegyzésben volt egy videó is. Ez bizonyára könnyítette, lazította a befogadást.

A Népszabadság Online olyan felület, amelyet kb. 2006 óta lelkesen és nagy elszántsággal használok. Már akkor örömmel írtam ide, amikor a papírújságosok afféle "kis Szibériának" tartották az online felületeket (a kifejezés a New York Times-tól származik, azokat a kollégákat száműzték egy időben a netes felületekre, akikkel a papírban nem tudtak mit kezdeni).

A NOL TV szerves része a NOL-nak, videotartalmak elhelyezésére és megosztására alkalmas. Egyre népszerűbb. Ezért is esett a választásom egy olyan figura megformálására, aki egyszerre fiatalos és öreg, egyszerre laza és bumfordi, s amennyire lehet, magában hordja a magyar slemil (a balfék) karakterét is. NOL Piktornak gondoltuk az első pillanatokban, a "figura" fejére félrecsapott sapkát tettünk (kabalasapkám évek óta, kár, hogy lassan szétesik), aki a kezében festőecsettel próbálja elmagyarázni azt, amit lát.

Aztán mégis Dr. NOL lett belőle, ez valahogy jobban adta magát. A választási plakátokról szóló műokoskodással kezdtünk.

Amikor a plakátokról forgattunk a Flórián téren, megakadt a szemem egy csicsás óriásmatricával díszített autón. Kiderült, hogy ez a Jobb-Taxi. Teljesen spontán vettük föl a jelenetsort, amit aztán majdhogynem vágás nélkül adtunk le.

A figura ezután vásárolni indult. Azt a válságparadoxont próbáltam földolgozni, hogy kilóg a fenekünk a gatyánkból, ám mégiscsak a fogyasztói társadalom (olykor kissé valóban elhülyült) gyermekei lettünk, s képtelenek vagyunk meglenni vásárlás nélkül.

A legutóbbi alkalommal Dr. NOL - ez lett végül a figura állandó neve - egy rajzfilm szinkronstúdióba látogatott, ahol aztán sikertelenül próbálkozott egy banális mondat fölolvasásával.

Dr. NOL fogadtatása igen pozitív volt. Ez nagyon meglepett, mert egyrészt nem vagyok profi filmes. Másrészt a papír vonzásából érkeztem erre a fura területre magam is. Könyveket írtam, folyóiratokat körmöltem tele, és sokáig nem volt arra szükségem, hogy direktben "használjam" az arcom. Most ez is bekövetkezett. Új és izgalmas szerepkörökben kell kipróbálnunk az újságírást. Ami már most is egészen mást jelent, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt.

Imádom a régi újságcikkeket. Ez az oka annak, hogy a lap Kis-Budapest mellékletében, mely havonta jelentkezik, picinyke sorozatot indítottunk A zsurnálmúlt elgurult gyöngyszemei címmel. Azért hívom itt föl rá a figyelmet, hogy lássuk, húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt sem volt fenékig tejfel az élet.

Az első alkalommal a zseniális Tersánszky-Józsi Jenőről "találtam" egy cikket a Haladás 1946-os évfolyamában. A pompás és igen termékeny írónak anyagi gondjai támadtak a háború utáni években, ezért kan-dizőznek állt egy pesti lokálban.

A második gyöngyszem Zsuga tanár úrról szól, a pepitakockás kabátos öreg kártyásról, aki a városligetben kereste - ultin - a mindennapi betevőt.

Most pedig a Magyar Nemzet 1968-as évfolyamából elevenítettem föl egy nagypályás házasságszédelgő alakját. A 70 éves Tély Sándor ismerkedési hirdetésekre jelentkezett. S akkor bukott le, amikor egyik régi arája új jeligével újra föladott egy hirdetést. S levelet kapott régi lovagjától.

A teljes cikket itt találják/találjátok, a történet engem elszórakoztatott, idéznék belőle egy szép passzust.

"A 70 éves szívtipró a róla való gondoskodást úgy oldotta meg, hogy közös öröklakás-vásárlás címén a menyasszonyoktól 65 ezer forintot udvarolt ki – jelzi finom malíciával a cikket (csákváry) szignóval jegyző bűnügyi riporter. „Ha az első személyes találkozáskor úgy tapasztalta, hogy az asszony anyagilag nem áll elég jól, egy presszóban megivott fekete után azonnal viszszavonult. Három idősebb aszszonyt azonban szabályosan eljegyzett.”

A nemrég megnyitott Sztálin-dokumentumok jegyzőkönyvi anyagait egészítette ki Simon Sebag Montefiore olyan interjúkkal, amelyek a kilencvenes években készültek a volt Szovjetunió területén. A végeredmény egy pompás könyv a XX. század egyik legrettegettebb diktátoráról. A könyvről írott recenzió megjelent a Népszabadság Könyvszemle mellékletében is. Azért hívom fel rá itt is a figyelmet, hogy minél többekhez eljusson a könyv híre. A kommunizmus története nem lehet érdektelen a mi tájékunkon.

*

Amikor már biztosra lehetett venni, hogy Sztálin agyvérzése következtében nem fog felépülni, Berijából minden, a vezér iránt érzett düh kitört, ám amikor a beteg megmozdította szemhéját, megijedt, majd letérdelt, és a kezeit csókolgatta. Amikor megint „elaludt”, rálegyintett.

Jellemző pillanatot választott Simon Sebag Montefiore annak szemléltetésére, hogyan reagált a sztálini évtizedek egyik legaljasabb vezetője a Bolsevik Párt titkára (1922–1953) várható halálára. Az öreg bolsevikok (Malenkov, Vorosilov, Molotov), akik abban a szerencsében részeltettek, hogy túlélték a kiszámíthatatlan és kegyetlen „vörös cár” uralmát, őszintén siratták Sztálin „elvtársat”. A marsall és generalisszimusz haldoklása idején javában zajlott – kínzásokkal, deportálásokkal és kivégzésekkel – a zsidók és az orvosok elleni terror. Ez is oka lehet annak, hogy jó tizenkét órán át nem akadt orvos, aki hozzá mert volna nyúlni az agyi katasztrófa áldozatához.

A rendszer működési mechanizmusának megértése a legnehezebb. Miközben Sztálin agonizál, a hajdani külügyi népbiztos, Vjacseszlav Molotov nem tudta, hogy exnejét a Lubjankában vallatják. Amit végül Berija a vezér halálában reménykedve állíttat le. Hogy végül Sztálin halálát követően pár hónap múlva egy kampóra akasztva várja halálos ítéletét – egykori harcostársaitól. 1953. március 9-én az egész Szovjetunió és a „béketábor” siratta a generalisszimuszt, aki közel húszmillió embert megöletett, huszonnyolcmilliót deportált, és 18 milliót küldött a Gulagra. Nem számított, hogy régi elvbarátokról, harcostársakról, trockistákról vagy ellenforradalmárokról van szó.

Volt, akinek mindössze annyi bűne volt, hogy jelen volt második felesége, Nagyezsda Allilujeva öngyilkosságánál (Polina Molotova adta neki a pisztolyt 1932-ben, a háború után ezért lágerben kellett bűnhődnie). Nem kímélte saját családját sem, a Szvanidzék és az Allilujevek ugyanúgy megszenvedték a sztálini terrort, mint bárki más. Halálával ugyanakkor nem szűnt meg a fojtogató diktatúra, de föl lehetett lélegezni. Irtóztató volt a félelem, amit pályafutásával és a terror örökké kiújuló hullámával több generáció emlékezetébe beégetett.

Amikor a németek 1941-ben megtámadták „szövetségesüket”, nem akarta elhinni. Hitler tábornoki karának magánakciójára gyanakodott. Minszk eleste után összeomlott: „Minden elveszett. Feladom. Lenin megalapította az államunkat, mi meg elbasztuk.” A háborút a modern Rettegett Ivánnak az életben hagyott tábornokok – közülük elsősorban Zsukov, s nem Vorosilov vagy a lovasságot a tankoknál hasznosabbnak tekintő Bugyonnij – nyerte meg. Joszif Sztálin Jalta után mindazokon bosszút állt, akik jelen voltak gyönge pillanataiban.

Grúz volt, ha táncolt, evett-ivott vagy énekelt. De akit gyűlölt, azzal csak oroszul beszélt. Gyerekei közül a részeges Vaszilijban kevés öröme volt, az első házasságából született Jakovot ’43-ban ki tudta volna menteni a németek fogságából, de nem tette. Szvetlánát, a terror és politikai intrika világa elől elrejtett lányát imádta, ám tehetetlenül nézte kudarcos házasságait. Montefiore ügyesen kiaknázza a megnyitott sztálini archívumok dokumentumaiban rejlő lehetőségeket. Dramaturgiailag rendezett könyve – melyet Nágya halálával vezet be – nem elsősorban a Jezsovokkal, Zsdanovokkal magát körülvevő politikusra és hódításaiban is kegyetlen hadvezérre, sokkal inkább a sérülékeny, frusztrált és komplexusos személyiségre koncentrál. A forrásanyag imponáló, a kép, mely Sztálinról kialakul bennünk, lesújtó.

Merthogy az nagyon is valósághűnek tűnik.

*

Simon Sebag Montefiore 1965-ben született, a Conville and Caius College-ben történelmet tanult, bejárta könyvének megírása során a kaukázust, Ukrajnát és Közép-Ázsiát. Oroszországról szóló írásait a Sunday Times-ban, a New York Times-ban és a Spectator-ban közölte. Londonban él regényíró feleségével, két gyermeke van.

Simon Sebag Montefiore: Sztálin - A Vörös Cár udvara - Alexandra, 4999 Forint.

A Szeku szerint egyenesen irredenta volt, egy magas rangú román hivatalnok pedig azt firtatta, amikor róla volt szó: "Hát végtére is ez a Bodor magyar vagy zsidó?" Besúgták róla, hogy kisebbségi magyar árnyékkormányt szervez, egy 1981-es ügynöki jelentés pedig (Romániában) úgy fogalmaz vele kapcsolatban, hogy ellenségesen viszonyul a szocialista rendszerhez, meghitt körében pedig nacionalista-soviniszta nézeteinek ad hangot."

Bodor Pál az idén nyáron lesz 80 éves. Budapestről indulva tért vissza Romániába, s azokban az időkben vállalta a román rádió és tévé nemzetiségi főosztályának vezetését, amikor a Ceausescu-rendszer büszkén hirdette a Szovjetuniótól való különállást (s távol maradt Csehszlovákia megszállásától 1968-ban). De az addigihoz képest még sovénabb és nacionalistább hangra váltott. Leginkább a Securitate segítségével.

Csép Sándor, Bodor Pál egykori kedves munkatársa Nemzet és kötelesség címmel közölt interjút a Médiakalendárium 2010-es számában. A két különféle politikai alapállású ember mély és őszinte beszélgetése jól visszaadja a korabeli román politikai viszonyokat. Melyről az ember folyamatosan azt érzi, valahogy minden történelmi időben nagyobb volt a kockázati szintje, mint az itthoni politizálásnak. Pláne a hetvenes évek elején. "Mindenütt és minden percben érezhető volt a Securitate jelenléte - nyilatkozta Bodor tévés időszakáról tavaly a Magyar Narancsnak. - 1977 végén megtaláltuk lakásunkban a lehallgatókészüléket. A szerkesztőségemben rendre öt kollégám mondta el biztonságos helyen, hogy megzsarolták, és kénytelenek engedelmeskedni. A feleségemet sem kímélték. Egy iskolai barátnőjét, aki kémelhárító tiszt lett, megkérte, egyszer jöjjön vele, és mondja meg, csak üldözési mániája van-e, vagy tényleg követik. Tényleg követnek - biztosította a profi barátnő."

Magyarországra két infarktus után tért vissza, s azért lett belőle Diurnus a Magyar Nemzetnél, mert Bukarestben maradt Johanna nevű lányát nem akarta veszélyeztetni. Amikor Párizsba utazott a nyolcvanas évek közepén egy konferenciára, arra figyelmeztették, merénylet készül ellene. Nem volt veszélytelen az élete. A rendszerváltás után azért kellett távoznia az eladott Magyar Nemzettől, mert "nem állt át". Így lettünk kollégák a Népszabadságnál a kilencvenes évek elején. A legolvasottabb szerzők egyikeként távozott. Klasszikus sodrású, szép magyar nyelven szólalt meg, ez pedig kellő óvatosságra intette az embert, amikor nekiállt írni. Ez érvényes volt abban a különös pillanatban is, amikor a Népszabi igyekezett megszabadulni a régi kliséktől, s berobbantak a fiatalok - élükön a tornacipős Uj Péterrel -, s a sajtónyelv kétségkívül szálkásabbra váltott. Mellyel olykor ugyan jobban lehetett ábrázolni a kusza átváltozás őrületét. De Diurnusnál precízebben, ízesebben nemigen lehetett.

"A rendszerváltás első nemzedéke Diurnuson nőtt föl - írta Bodor Pál munkásságáról Szigethy András. Majd így folytatta: Ha volt jelentősége a szabad gondolatnak és a szabad sajtónak a nyolcvanas évek végén, akkor ennek tömeges jelentőségét a Diurnus-újságírás, a Diurnus-rovat adta."

Diurnus, akiről egy blogtalálkozón tréfásan azt találtam mondani, már akkor volt nickneve, amikor még blogok sem voltak, 2005-től a Klubhálón és vele párhuzamosan a Nolblogon jelentette meg írásait. Egészen addig, amíg durva szélsőjobboldali támadások nem érték. Voltak előtte másfélék is. Évekkel ezelőtt ügynökvádakkal illették, s eléggé méltatlan módon kényszerült magyarázkodásra. Az, aki megújította a tárcát a korszerű újságírásban.

"Mivel (főleg azért, mert elfogult, életemet nem ismerő, álneves szerzők durván és igaztalanul támadtak a nolblogon) négy év napi jelenlét után távoztam hasábjairól" - indokolta Diurnus távozását 2009-ben, és sokáig nemigen lehetett abban reménykedni, hogy viszontlátjuk.

Nemrég mégis újra fölcsillant a remény. A Trixi által közölt telefonos interjújában ígéretet tett arra, hogy az általam is idézett médiakalendáriumos interjú utánközlésétől nem zárkózna el.

Bodor Pál azt is megjegyezte, ez az interjú "annak is roppant érdekes, aki fütyül rám". Ami jól jelzi a nolblog jelenlegi kuszált viszonyait, s kissé el is szomorít. De nem akadályoz meg abban, hogy megkérjem Diurnust, adja oda a Nolblognak a Csép-interjút. Teremtse meg ezzel a lehetőséget arra, hogy betekintést nyerjünk a romániai magyarság 1944 utáni sorsának alakulásába. Egy olyan újságíróra bíznánk ez ügyben magunkat, aki úgymond "nyakig" benne volt, s nem a levegőbe beszél.

Diurnust természetesen arra is szeretettel megkérem, törje meg a csendet, s közölje írásait azon a felületen, amelynek az újabb időkben leginkább igazodási pontokra lenne szüksége. A Csép-interjút követően sort lehetne keríteni további szövegek elhelyezésére is.

Ráférne a Nolblogra.

Újraközlök egy interjút, amelyet 1993 nyarán készítettem a Zalaegerszeghez közeli Gellénházán. Itt élt (haláláig, 2002-ig) Orsós Jakab író és fafaragó. Hogy gondolatait 16 év elteltével újra előveszem, annak az az oka, hogy sok az összevissza beszéd a cigányokról. Olyanok is megszólalnak, akik nem tudnak róluk semmit. Mert nem céljuk, hogy bármit is megtudjanak. A régi beszélgetéssel azt is kifejezésre szeretném juttatni, mennyire nem bízom az intézményes törekvésekben. Nem népcsoportoknak kell közeledniük egymáshoz (munkaidőben, reggel nyolctól délután négyig), hanem embernek az emberhez. Esetünkben egy kíváncsi újságírónak Orsós Jakabhoz, aki a törzsi emlékezet szerint - állítólag – 1920-ban született Nagykanizsán, de sem az évszámra, sem a helyszínre nem szabad megesküdni. Számos, újságokban és antológiákban közölt írása mellett önálló kötetei is megjelentek - az interjú idején adták ki a Gyökerezést (Prinde radecina). A szöveg eddig nem volt elérhető interneten. Péli Tamás képeivel illusztráltam.

Hogyan telt a gyermekkora? És miért nem lehet pontosan tudni, hogy mikor született?

Anyám úgy emlékezett, hogy május lehetett, nyíltak a vadrózsák, s a jó időben el kellett vinni a gyereket keresztelni. Egy Jakab nevű ember a keresztvíz alá tartott, így lettem aztán én is Jakab. A keresztelőre a szepetneki erdőben került vagy inkább kerülhetett sor. Hétéves koromtól már jól emlékszem mindenre. Ötvenen-hatvanan lehettünk a törzsben. József-napkor, ha esett, ha fújt, északnak indultunk, mint a darvak. Valószínűleg azért, mert kora tavasszal a déli szél már a hátun­kat fújta, nem kellett attól tartani, hogy nagy hi­degre érkezünk. Könnyű szereléssel meneteltünk, az összes vagyonunkat magunkkal vittük a hátun­kon. Én egy vizesvödröt cipeltem, abban volt egy kanálszerű ivóedény. A család legfontosabb esz­közeit vittem. A vödör fülét ronggyal tekerték be a felnőttek.

Miért? Hogy ne csikorogjon a vödör?

Azért, hogy a hatóságok észre ne vegyenek bennünket. Így tudtunk csöndben elsurranni egy-egy falu határában. Falvakba ugyanis nem járhat­tunk, mert ott ki voltunk téve mindenféle viszon­tagságnak. Jómagam lehettem nyolcéves is, ami­kor életemben először fehér embert láttam. Kor­paváron történt, úgy hívták, hogy Hofmann Já­nos. Sváb gyerek volt, erős, cejgszerű ruhát vi­selt. Úgy találkoztunk, hogy a felnőttek felderítet­tek a faluban négy nyárfát, s megegyeztek a pa­rasztokkal, hogy edényeket készítenek belőlük. Ez jó volt, mert ilyen esetekben maguk a parasz­tok mentek a bíróhoz, s jelentették, a cigányok nekik dolgoznak, nem kell őket elzavarni. Abban az időben az edényipar gyatrán állt Ma­gyarországon. Olyan házat nem lehetett találni, ahol öt-hat fontos faedény ne lett volna használat­ban. A kapitális edényeket – a mosóteknőt, a forrázóteknőt, a melencét, a kanalakat – kivétel nél­kül mind cigányok készítették.

Ön tehát egy olyan törzs, azaz „kumpánie" tagja volt, amelyik teknővájással foglalkozott. Ugye ők voltak a beások?

A beás nevet a cigányok Romániában vették föl, eredetileg bányászt jelent. Ma is, ha találkoznak, megkérdezik egymástól, hogy „Melyik magból való vagy?". Ha azt mondják, hogy beás, megvan a bizalom.

És ha mást mondanak, például azt, hogy ő „kolompár"?

Á nyista, a beás nem áll szóba a kolompárral ma se. Még a zenésszel se nagyon.

Miért? A „beások" lenézik a „kolompárokat"?

Magam sem értem, de így alakult. Pedig a kolompárok – mint nevük is mutatja – ősi mesterségüknél fogva fémmegmunkálással foglalkoztak. Amikor a magyarok még gatyaszáron szartak, ezek már itt harangokat, ágyúkat, fegyvereket, zárakat készítettek. Mikor aztán megerősödött Magyarországon az ipar, a céhes konkurencia kiszorította a szerencsétleneket a falvakból, s a kolompárok az erdőkbe menekültek. S azután olyan nyomorultul éltek, mint maguk a beások.

Tudom, hogy nyolcan voltak testvérek, öt fiú, három lány. Mi lett a nyolc Orsós gyerek sorsa?

Azok a cigánygyerekek, akik történetesen decembertől februárig születtek, idő előtt meghaltak. A nyolcból hárman élünk, mindhárman tavasszal születtünk. Az anya cipelte magával a gyerekét, az a teknőben megfázott, ha hideg volt, bepisált. A téli születésűek eleve nem élhettek magas kort, hanem idő előtt, negyven-ötven éves korukban elhaltak.

Hová temetkeztek a cigányok, ha a faluban nem telepedhettek le? És a vándorlások miatt hogyan látogatták meg a halottaikat?

Csak az öngyilkosokat temették a temetőkerítésen kívülre. A cigánynak nem járt ugyan főhely, de a kerítés mellett elfért valahány. A halottat eltemették és vége. Arra a helyre soha vissza se mentek. Nem volt koszorú meg síremlék. Ezeket a szavakat sokáig nem is ismerték a cigány nyelvek. Esetleg egy pénzdarabot szegeltek a fejfára, s a halott szemeire meg a kezébe szintén tettek pénzt, azzal váltsa meg az elhunyt a mennyországot.

A betűvetéssel mikor s hogyan ismerkedett meg?

Ezerkilencszázhuszonnyolc nyarán elterjedt a cigányok között, hogy elszedik a gyerekeiket, s árvaházba viszik őket. Pánik tört ki. Románia meg Oroszország felé nem mert a nép menekülni, hanem elindultak a csapatok a Délvidék irányába. Mi egy jó háromszáz fős csordában indultunk el, Vendel Siselje vajda vezetett bennünket, aki nagy fegyelmet tartott. Hatalmas, kétméteres, koromfekete ember volt, feltétlen tekintély a táborban. Mindennap tanácsot ült, s mindenkit beszámoltatott arról, milyen a környékben a mozgás. Elvonulásnál szigorúan betartat­ta a szokásokat. A jelekből „in­formálódtunk", ha egy-egy új táborhelyet találtunk. Ha elődeink szétszórták a tűzhelyet, akkor erőszakkal távoztak, ha rongyok lógtak a bokrokon, akkor valami ragályos betegség ütött ki, s a helyet elhagyták. Siselje javaslatára került sor egy határőrtiszt megvesztegeté­sére, így gázolhattunk át a Mu­rán valahol Tótszerdahely kör­nyékén. Ekkor azonban megtud­tuk, hogy mégse szedik el a ci­gányoktól a gyerekeket. Jött he­lyette az a rendelkezés, hogy minden cigányt a születési helye alapján kell letelepíteni. Apám papírok szerinti születési helyén, Korpaváron kellett leteleped­nünk. De hát mindnyájan tudtuk, hogy nem ott született, sőt hogy soha nem volt ő Orsós Sándor. Egyik okmánya szerint Pétervári lett volna, s Kázmérra keresztelték, de sok hamis papírral ren­delkezett. Különben a feleségem édesapja, az apám öccse, meg apám is hamis néven éltek – s hamis néven lettek eltemetve.

Ott tartottunk, hogy jön 1928 szeptembere, a „magyar" gyerek elindult az iskolába...

A tanító meg a jegyző a fejébe vette, hogy a népszámlálást nem ússzák meg a cigányok sem, megjelentek hát a kartonjaikkal. A jegyző kiszol­gált katona volt, elmesélte, hogy őt az olasz fron­ton a cigányok tették vitézzé. Volt ugyanis egy magaslat, amit az istenért se tudtak a magyarok bevenni. A mi jegyzőnk egyszer azt kérte, szed­jék össze az összes cigányt a seregből, majd ő el­irányítja őket. Így is lett. Csak annyit mondott a katonáknak, hogy cigányul kell ordítani. Nem tu­dom, mi igaz a dologból s mi nem, de az olaszok állítólag úgy megijedtek a háromféle cigány nyel­ven üvöltöző fekete seregtől, hogy kiszaladtak a világból. Na de az iskola. Sorba állított bennünket a jegyző. A szülők nem tudták, mikor születtünk, úgyhogy a tanító állapította meg, „ez a Jakab kö­rülbelül nyolcéves lehet, emez már kilenc is meg­van". Tizenegyünket számoltak így össze, a bá­tyám tizenhárom éves volt, de még nem járt isko­lába. A jegyző azt mondta, ha nem megyünk, le is út, fel is út. A szülők a nagy iskolatörvény halla­tán leborultak, sírtak-ríttak, imádkoztak, könyö­rögtek a tanítónak, hogy ne öljön meg bennünket. Amikor első nap beállítottunk, valóban úgy érez­tük, végünk van. Egy árva magyar szót sem tudtunk! Jóska bátyám ismert vagy harmincötöt. Mindnyájunknak a plafonon a szeme. Szédül­tünk, forgott velünk az épület. Ekkor voltunk elő­ször életünkben kőházban. Azt mondja a tanító, hogy „Ide nézzetek a dobogóra, Jóska, mondd csak meg nekik." De Jóska is attól félt, hogy összedől a ház. Málek Géza azonban okos tanító volt, megértette, miért látjuk a ház tetejét mozog­ni. No és mindjárt az elején elintézte, hogy mind­egyikőnk „kapjon" két-két házat.

Házat? Hogyan?

Két családot, hogy gondoskodjanak rólunk. Adjanak enni. Nekem jó sorom volt, mert egy zsidó családhoz, a malomtulajdonosékhoz kerültem. Hirschleréket elpusztították a háborúban, Pi­tyu, a gyerek maradt egyedül életben. Abban az időben már ugyanúgy cincálták a zsidógyereket is, mint minket. Volt úgy, hogy mi védtük meg őket, mert tőlünk nagyon féltek a pa­rasztgyerekek. Haraptunk verekedés közben.

Milyen előmenetelt tanúsított, hogy tanult?

Hallatlanul szorgalmas voltam. A tanító kihí­vott a táblához, ha jól feleltem, s azt mondta, „Ha gazdag ember lennék, Jakab, belőled pap lenne". A jegyző gyerekét, meg a Pipás úr gyerekét utál­ta, mert csibészek voltak. Hamar megtanultam ol­vasni, úgyhogy ha anyám meg apám talált vala­hol véletlenül egy újságot, velem olvastatták el. Később rendszeresen bementek Kanizsára újságot venni, de úgy haltak meg, hogy nem tudtak írni-olvasni. Negyedik-ötödikben átkerültünk egy má­sik osztályba, cselédivadékok közé. Hamar beil­leszkedtünk, mert ugyanolyan rongyosak voltak, mint mi. És ugyanúgy kiette a bolha a fülüket, mint a miénket. Sok sváb lakott a faluban, de már nem beszéltek németül, egy-két nagygatyás pa­raszt ápolta csupán a hagyományokat. Ezeknél az én svábjaimnál nagyobb magyarokat a környékben nem ismertem. Tőlük tanultam az összes magyar népballadát, a magyar dalokat. A sorsuk miatt már egészen kis koromtól kezdve ro­konszenveztem velük. Megérzi az ilyet az ember. Emberségesek voltak hozzám. Náluk tanultam meg gereblyézni, villával bánni. A mezőgazdaság minden csínját-bínját ellestem tőlük. Legényko­romban pedig a sváb gyerekek lettek a barátaim. Hogy hogyan éltek a cigányok? Mit lehet erre mondani? Földbe vájt, gyeptéglás kunyhóban lak­tunk, az erdő szélén. Szegények voltunk, mint a templom egere, s minden munkát megragadtunk, hogy enni tudjunk. Élt például a faluban egy zsidó uraság, a kultuszminisztériumban dolgozott, ritkán járt haza Pestről egy nagy Chevrolettel. Épp akkor látogatott meg bennünket, amikor ci­gánygyűlést tartottunk. Volt valami harminc csa­lád. Az uraság szalmakalapban, nagy szivarral a szájában állított be a tanyára. Lett nagy ámulat, az összes cigány megrémült. Azt mondja ez az Ernő, „emberek, holnap reggel legyenek az Elek­kastélyban, adok maguknak munkát". Két pengőt, egy liter bort meg napi négyszeri étkezést ígért. A paraszt akkoriban egy pengőért egész nap kaszált. Már járt a motor, amikor egy fiatal gyerek odaug­rott az autóhoz, s megkérdezte, „méltóságos úr, mit kell csinálni?" Az megmondta, medencét. De a fiú elértette, s azt hallotta, hogy melencét. Hú, elő a fejszéket, a szíjókéseket, lett nagy köszörülés. Másnap az­tán hamar kiderült, mit kell csi­nálni. Ott volt egy halom csá­kány meg nagy csomó lapát, a fejszékre semmi szükség. A ci­gányaim olyan ábrázatot vágtak, mint a magyarok, amikor letet­ték a fegyvert Világosnál. Nem állt a csákány, az ásó a kezükre sehogy sem. Vérzett a szeren­csétlenek lába. Hazafelé egy­mást támogatták. Az asszonyok azt kérdezték, „ki gyilkolt le benneteket?" Mindezt csak azért meséltem el, hogy érezze, mi­lyen konfliktusokat okozott a ci­gányok életében a munkakultúra hiánya.

A háborúban mit csi­nált? Annyit tudok, hogy az Észak-Urálban volt hadifogolylágerben.

A háborúban lőttem az orosz ratákat, azok meg lőttek engem. Amíg én lődöztem, és harcoltam a hazáért, itthon a szüleimre taknyos nyilasok vi­gyáztak, hogy majd viszik őket Auschwitzba. A cigányok szerencséje, hogy a németeknek nem maradt idejük a deportálásokra. A cigányokat csak ’44 őszén kezdték összeszedni. Hadifogságba estem, mert Mosonszentjánoson letettük a fegyvert. Megvártuk, hogy a németek elvonuljanak, mert ha megneszelik, hogy mi a szándékunk, széttapostak volna bennünket. Aztán irány Győr, irány Budapest, be a vagonba. Az Észak-Urálban, Nyizsnij Tamilban szálltam ki. Négy évet húztam le egy ércbányában, hetven­ezer társammal együtt. Ezerkétszáz német meg nyolcvan japán fogoly, a többi magyar. Sokan ottmaradtak. A szegények bírták ki. Például én, mert nekem nem okozott gondot, hogy nem ettem két napig - akkor fütyültem a legélesebben. Min­dig „pervej" voltam, első osztályú. Nekem elég volt a korpa meg a krumplileves.

Negyvenkilencben érkezett haza. Mit ta­lált itthon?

Csodálatos világba érkeztem, mert kaptam egy hold földet. Úgy tudom, minden cigánynak jutott föld. Apámnak volt két mulija (öszvére), az oro­szok adták neki, megették ezek még a fát is, úgy szántottunk. Nem sokra rá munkám is lett, mert hívtak Lovásziba az olajfúrókhoz. Mielőtt ugyan­is bevonultam, a MAORT-nál dolgoztam. Meg­nősültem, munkám, földem volt - a paradicsom­ban éreztem magam. Szép ruhában jártam, éltem, mint Marci Hevesen. Három év alatt három gye­rekünk született. Nem is emlékszem olyanra, hogy ebben az időszakban hátrányt szenvedtem volna a cigányságom miatt. Igaz, mindig arra tö­rekedtem, hogy az eszemmel győzzem le a buta embert, aki csak emiatt képes arra, hogy megkülönböztessen. A MAORT-hoz vittem vagy nyolc­van cigányt, jól kerestek, házat építettek, senki nem bántotta őket. Mindig is azt akartam, hogy a cigányok menjenek, dolgozzanak és illeszkedje­nek be.

A környéken, ahol a családjával élt, volt-e más példa a sima beilleszkedésre, vagy Orsósék esete különlegesnek szá­mított?

A példa ragadós, s a primitív embernek minde­ne az utánzás. Kanizsa környékén a cigányok már a háború előtt arattak-vetettek, kévét kötöttek, végső soron velem együtt vállalták a paraszti életformát. A MAORT meg azért volt fontos, mert ott olyan ipari kultúrával ismerkedtek meg, ami az ország egészéhez képest is fejlett volt. Ér­dekes ez nagyon. Ha a vadembert egyszer megfürösztik, s ráadnak egy vasalt inget, azt fogja mon­dani, hogy „ez jó érzés, élni így kell, megpróbá­lom megszerezni a javakat magamnak". Ha az ember megszokja a jóllakottság érzését, a másfaj­ta táplálkozást, akkor attól már nehezen szabadul. A társadalmi elismertséghez másfajta öltözet jár, másfajta mentalitás. Az embernek el kell fogad­tatnia önmagát. Ahhoz, hogy mindenféle közös­ségből kapcsolataink legyenek, s ne csupán a sa­ját fajtánk álljon velünk szóba, fel kell adni a mo­dern társadalomban sokszor használhatatlan régi elveket.

Rendben van, de ha azt mondja, hogy „vadember", meg hogy fel kell hagyni az életforma átörökítésével, és tetszik, nem tetszik, asszimilálódni kell, akkor a ci­gány értelmiség felhorkan, s azzal vádol­ja önt, hogy épp azt a kultúrát igyekszik elhagyatni a cigányokkal, amelyet ápol­nia kellene.

Nem hagytam el semmit a kultúrámból. Azt adtam fel az életformából, ami a fejlődésemet gá­tolta. Munka nélkül élni, egyik helyről a másikra vándorolni - ezt nem vállalhattam. A civilizációba való belépés feltétele, hogy a hagyományokból fel kell áldozni azt, ami gátol vagy nem enged mozdulni. A történelem engem igazol. A magyar testben hány nemzet van? Ugyan mennyi náció keveredett az „ősi" vérbe, az illírektől, a dákoktól, a gepidáktól kezdve, a törökökön át a szláv népcsoportokig? Vajon mi történt volna velük, ha a honfoglaló magyarok nem adják fel ősi kultúrájukat? Hát nem minden­kinek az egyetemes kultúra felé kell haladni? A hagyományokhoz való ragaszkodás bizonyosan érthető, de a kis népek kultúrája – főleg, ha pro­vinciális célokat szolgál – akadályozó tényezővé válhat. Mert a több és a magasabb felé törek­szünk, az egyetemes irányába. Szó sincs arról, hogy bárkinek meg kellene tagadni a nációját. De ha az akadályozza az egyén fejlődését, még az se kell, hogy kívülről tiltsák a kisebbségi kultúrát. Egyszerűen elhal a közösség tagjaiban.

Hogyan látja, mire jutott a cigányság az „elmúlt negyven évben", a kollekti­vizmus évtizedeiben?

A cigányok 1945-től napjainkig többet fejlőd­tek, mint Béla király idejétől addig. Tudom, so­kaknak nem tetszik, amit mondok, de a cigányok új generációja tud írni-olvasni, s létezik cigány értelmiség. Nem érdekel, hogy milyen volt a kommunizmus! Voltak benne jó emberek is, akik tanították a cigányokat. S a cigányok többsége megtanult dolgozni. A szabadság minősége – mert arról folyik a disputa – magasabb volt szá­mukra, mint az előző időszakokban. Kár lenne azonban tagadni, hogy a szálak – az iskolaüggyel például – a Horthy-rendszerbe vezetnek. A hiva­talnokok rájöttek, csak akkor lehet valamit kezde­ni a cigányokkal, ha kiemelik őket a vadságból. A Gyökerezés tizenhét novellája pontosan ennek az útnak az állomásait értelmezi. Valamennyi írás önéletrajzi ihletésű. A belső küzdelmek és gyöt­rődések párhuzamosan futnak közösségemnek a lopásokról és vándorlásról való leszokásának vázlatos, lélektani rajzaival. Amikor 1952-ben ír­ni kezdtem - az első írásom egy olyan idézésről szólt, amit egy öt éve halott embernek küldött a hivatal -, már minden összeállt a fejemben. S ha lesz még időm, talán elkészülhetek a Szerelem a rács mögött című munkámmal. A történet alapja, hogy egy mai német börtönben egy néger nő, egy lengyel tanítónő meg két cigányasszony van egy cellában összezárva - lopásért ítélték el őket. Az egyik cigány nővel furcsa szerződést kötöttem. Rendszeresen küldök neki újságokat, ő pedig le­veleket ír nekem. Arról tudósít, hogy mi történik a cellában. Még nem tudom, mi lesz belőle, de a német helyszín természetesen nem lehet közöm­bös számomra.

Ön, aki teoretikusan nem foglalkozott ugyan a nacionalizmus kérdésével, de annál több a személyes tapasztalata, hogyan látja a mai helyzetet?

A hazai politikusok akkor követelhetik a hatá­ron túli jogegyenlőséget, ha itthon nem hangolják a kisebbségek ellen a társadalom bizonyos köreit. Akkor szólhatom meg a szomszédomat, hogy piszkos az udvara, ha az enyémet tisztán tartom. Minden nemzetnek akkor van joga átkotkodá­csolni a szomszédba, amikor mindent megtett a saját portáján. Ehhez persze tolerálni kellene a többféleséget. Mert attól szép a rét, ha ott sokféle virág nyílik.

(Az interjút a Kritika 1993 augusztusi száma közölte - R.L.)

A 41 éves Biczó Gábor, aki asszimilációs kutatásait a Yale Egyetem Antropológia Tanszékén és a Konstanzi Egyetem Szociológia Tanszékén végezte, Hasonló a hasonlónak címmel könyvet írt az asszimilációról. A Kalligrammnál megjelent  kötetről közöltünk recenziót A barátok, az ellenségek és az idegenek címmel. A Debreceni Egyetemen filozófiát, a Miskolci Egyetemen kultúrantropológiát oktató szerző készséggel válaszolt a Pitbull-blog olvasóinak kérdéseire. Ezeket közöljük most. (RL) 

"Mindenekelőtt köszönöm az érdeklődést, a véleményeket, melyek igen tanulságosak. Elnézést kérek a megkésett válaszokért. Sorrendben a felmerült kérdésekre - természetesen a teljesség igénye nélkül, hisz egyes hozzászólások önmagukban monográfia terjedelmű válaszokat igényelnének – vonatkozó megjegyzések.(B.G.)

1. (Tökös, hmmmm) Az USA idegenekhez való viszonya. 2001. 09. 11. után valóban drámaian változott, azonban mindez nem előzmények nélküli. A rövid részlet a kötetből talán alátámasztja mindezt.

„Az 1870-es és 1880-as években a Kaliforniában és a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal építési munkálataiban részt vevő kínai munkások megjelenése szolgáltatott újabb célpontot az általánosan idegenellenesség számára. A sinofóbia szélsőséges megnyilvánulásokat eredményezett, melyek végül minden ázsiai származású kirekesztését célozták. Az 1860-as évek végén egy San Franciscó-i újság hasábjain a bevándorló kínaiakat „félember ázsiaiakként” jellemezték, vagy például így írták körül: „morálisan messze rosszabb csoportot kell magunk között elviselni, mint a négerek”. A kínaiak elleni közhangulat nyomásának engedve a kongresszus 1882-ben egy, a kínaiak bevándorlását tiltó törvényt (Chinese Exclusion Act) fogadott el. Az Egyesült Államok történetében ez volt az első alkalom, hogy adminisztratív eszközökkel akadályozták meg, hogy valamely etnikai csoport tagjai a kontinensnyi ország területén letelepedjenek.

1910 és 1920 között a bevándorlók évről évre állandóan változó etnikai összetételének függvényében a nativizmus újabb és újabb célpontokat talált. A lengyelek, oroszok, ukránok, zsidók, magyarok sorban váltak a xenofóbia célpontjaivá. Prescott Hall, a korszak egyik legtekintélyesebb nativista szerzője 1912-ben a következőképpen fogalmazott:

„A dél-itáliaiak, akik a jelen bevándorlóinak legnagyobb tömegét alkotják, részben a Karthágóból Itáliába irányuló néger migrációnak köszönhetően az egyik legkevertebb faj Európában. A modern görög sem faját, sem temperamentumát tekintve nem jelenti Periklész korának görögjét. A héberek, akik a második legnagyobb bevándorló csoportot alkotják, még mindig, ahogy korábban is, csupán ázsiai faj.”

2. (MaNetti) A mai politikai elit általános alkalmatlanságának és a társadalomtudományi kérdésként felvetett asszimilációnak megítélésem szerint nincs köze egymáshoz. Más összefüggésben, meggyőződésem, a regnáló politikai „elit” „csőcselékként” történő definiálása cseppet sem tetszik egyszerű feladatnak. A „csőcselék” nehezen értelmezhető társadalomtudományi kategória, miközben nyilvánvaló, hogy a mai hazai politikai „elit” abszolút kontraszelektált és jól körülhatárolható csoportot képez. Ha a „csőcselék” egy képviseleti demokráciában azonosítható olyan világosan megkülönböztethető ismérvekkel, mint a közakaratból (választás révén) nyert hatalmi helyzet személyes hitbizományként történő kezelése úgy, hogy közben a nevezett csoport hangoztatott identitásának lényege ennek pontosan az ellentettje – a közösség ügyét szem előtt tartó küldetéstudat -, ez még akkor is csupán csak „tiszta” erkölcstelenség.

3. (lord) A megjegyzés nagyon érdekes. Milton Gordon asszimilációelmélete valóban nem kalkulált a nemzeti-politikai ideológia hatásaival, Tapasztalataim szerint az etnikai alapon (nyelv, kultúra, olykor vallás) szervezett nemzeti-politikai ideológia, amely a 19. századi nemzeteszme származéka ellentétes hatásokat gyakorolt a fizikai-földrajzi értelemben és ennek folyományaként intézményi, jogi, gazdasági értelemben is kohézióra törekvő állam területén élő eltérő adottságú csoportok életére. Működő politika gyakorlat jegyében a többség alkotta centrum általában feltétel nélküli alkalmazkodást, hasonulást várt el a kisebbségtől. A kényszerasszimiláció politikai ideológia, amely egyes esetekben és időszakokban a társadalom nagytöbbségének álláspontjára képes volt hatást gyakorolni, máskor pedig nem. Álljon itt egy plasztikus ellenpélda a tudatosan választott asszimilációra! Néhány éve az USA-ban találkoztam egy Kolozsvárról kivándorolt mérnök fiatalemberrel. Véletlenül derült ki, hogy magyar, rövid beszélgetés után elmondta, hogy zöldkártyát nyert a vízumlottón és mérlegelnie kellett, hogy éljen a lehetőséggel vagy sem. Végül határozott és egy repülőjeggyel, pár száz dollárral a zsebében, valamint azzal az elhatározással landolt New Yorkban, hogy amerikai akar lenni. Ennek érdekében mérnökként egy olyan gyárban vállalt futószalag mellett munkát Rhode Island államban, ahol szinte biztosan kizárható volt, hogy magyarokkal találkozzon. Választott asszimilációs stratégiájáról nyilatkozva a legfontosabb két szempont sorrendben az angol nyelv elsajátítása, valamint a magyarokkal való találkozások kerülése volt. Az asszimiláció ebben az esetben egyéni sorsválasztás.

4. Nefelejcs az idegennel szemben érzett általános ellenérzéseket az egzisztenciális irigység vonatkozásában értelmezi. Az antropológiában már a 20. század legelején, mikor a nem európai kultúrák módszeres tudományos kutatása kezdetét vette, felhívták a figyelmet arra, hogy a népek egy sajátos és nehezen leírható ismérve a mentális karakter, az atmoszféra, amely az odaérkező idegenben az adott kultúrára vonatkozó lélektani értelmű összbenyomásként írható le. Az ellenségesség vagy barátságosság, az érdeklődés vagy félelem szubjektívnek tetsző kategóriái a környezet kulturális válaszai az idegen jelenségére. A kutatók rájöttek, hogy a válaszok minősége, az idegennel szemben tanúsított magatartás nem választható el a közösség a közvetlen környezetével (szomszédos törzs) kapcsolatban megélt tapasztalataitól és az erre vonatkozó kollektív emlékezettől. A magyar xenofóbia a kollektív emlékezet szociokulturális megnyilvánulása. Ennek összefoglalására álljon itt egy rövid tanulmányrészlet, ahol szó van a kortárs magyar társadalom az „idegen” témáját illető tapasztalatainak általános jellemzéséről három szempontból: a korlátozott, a homogén vagy differenciálatlan, valamint a horizontnélküli idegentapasztalat összefüggésében!

A korlátozott idegentapasztalat
Az „idegen” kulturális, etnikai, nyelvi megtapasztalását korlátozó tényezők összetett jelenséghalmazt képeznek. Figyelemreméltó tény, hogy a magyar népesség mutatja a legalacsonyabb migrációs és mobilitási hajlandóságot európai összehasonlításban. Ma a legmerészebb becslések is alig 100 ezer főre teszik a külföldön tartósan, tehát legalább egy évre munkát vállaló magyar állampolgárok számát. Továbbá árulkodó, hogy az ideiglenes munkamigrációban érintett magyarok 80%-a legkésőbb egy év után hazatér. Az összehasonlító társadalomtudományi vizsgálatok ugyanakkor a népesség migrációs tapasztalatainak jótékony hatásait nem kizárólag közvetlen gazdasági előnyként azonosítják. Például Románia, amely fejlődésviszonyait és hagyományait tekintve alapvetően más sajátosságokkal jellemezhető mint a magyar társadalom, pillanatnyilag hivatalosan 2 millió külföldön munkát vállaló állampolgárt tart nyilván, de tudható, hogy a valós adatok valahol a minimum 3 és maximum 4 millió fő között lehetnek. (A tömeg nagyságrendjéről talán árulkodik az a tény, hogy csak az elmúlt évben 12,5 milliárd eurót váltottak be hivatalosan román bankokban.) A jelenség negatív hatásai mellett – gyakori a családok különélése, munkaerőhiány – a munkamigrációval járó előnyök jelentőségét a társadalomfejlődés és általában az idegenségtapasztalat összefüggésében nem szabad alábecsülni. A román vendégmunkások között végzett attitűdvizsgálatok azt mutatják, hogy zömük csak ideiglenesen tervez külföldön élni, a munkavállalás célja az otthoni élet gazdasági megalapozása. Az új környezet indirekt pozitív hatásai közül mérhetően kiemelkedik a vállalkozó kedv növekedése, (vendégmunkások 10%-a már indított, 25%-a pedig tervezi gazdasági vállalkozás indítását), valamint a kulturális és etnikai másság iránti elfogadás hajlandósága.

A kulturális, nyelvi és etnikai idegenségtapasztalatokat korlátozó második fontos tényező, hogy Magyarországra gyakorlatilag alig érkeznek „idegen” bevándorlók. A modernkori történelem korábbi periódusaiban az idegenek letelepedése és integrációja a XVI. századtól bevett gyakorlat volt. Ma a környező országok bármelyikével összevetve, leszámítva a kisebbségi magyar közösségekből érkezőket, (2006-ban 2000 bizonytalan sorsú menekült, 34000 tartózkodási vízummal rendelkező többségében kisebbségi magyar, és összesen 55000 külföldi állampolgárságú, ugyancsak többségében magyar munkavállaló élt az országban) az „idegenek” abszolút száma és a népességre vetített aránya a régióban legalacsonyabb mutatókkal bír.

Az idegentapasztalat minőségét korlátozó harmadik meghatározó tényező a magyar népesség, finoman szólva, korlátozott idegen nyelvi kompetenciája. Felmérések szerint a régióban csupán Bulgáriában rosszabb a helyzet a használható nyelvtudás tekintetében, de például háromszor annyi szlovén beszél egy európai idegen nyelvet mint magyar, és Szlovákia és Románia mutatói is jobbak. A nyelvi elszigeteltség a kapcsolatteremtést hátráltató tényjelenség, ami megakadályozza az országba érkező külföldi turisták, vendégmunkások, egyetemisták és más „idegen ajkúak” valamint a lakosság kommunikációját, azaz kizárja az etnikai, kulturális vagy nyelvi idegenségre vonatkozó aktív tapasztalatszerzést.

A korlátozott idegentapasztalat hátrányai legjobban az idegenellenesség tényében mutatkoznak meg. A „másság” megismeréséhez és elfogadásához nélkülözhetetlen empirikus ismeretek híján nem alakult és nem alakulhatott ki befogadó kultúra, viszont az intolerancia és a tudatlanság veszélyes táptalaja a xenofóbiának.

Homogén vagy differenciálatlan idegentapasztalat
Az idegen paradigmájára vonatkozó hiányos tapasztalati tudás mellett a rendelkezésre álló homályos ismeretek differenciálatlansága ugyancsak feltűnő jelenség. A kérdés vázolásához engedtessék meg egy személyes történet. 2007 júliusában jelen sorok írója gyerekekkel töltött pár napot az Alsó-Nyárád mentén, ahol egy péntek délután ellátogattunk a nyárádkarácsonyfalvi cigányvajdához. Az adventista romaközösség legtekintélyesebb vezetője mindenkit, hat gyereket és két felnőttet a lakásába invitált. Az arany- és műkincs-kereskedelemmel foglalkozó család apraja-nagyja örömmel és kíváncsisággal vette körül a jövevényeket. A cigányul, magyarul és románul beszélő felnőttek büszkeséggel mutatták meg a régiségekkel berendezett több száz négyzetméteres lakótér szobáit. A neoklasszicista bútorok és szecessziós ötvösmunkák lélegzetelállító gazdagsága, a lakásbelső makulátlan tisztasága, vendéglátónk szakszerű tájékoztatása szemléletformáló tapasztalatokkal ajándékozott meg. A látogatást lezáró utolsó momentumnak természetesen a legszebben berendezett szobában készített közös emlékképnek kellett lennie. Érdeklődve figyeltük, hogy az egyik velünk lévő 11 éves kislány, mikor véletlenül a termetes és cifrán öltözött háziasszony mellé ült, miként igyekezett óvatosan elhúzódni. A belső tér szűkössége miatt azonban szorosan kellett maradnia, mert a kamera lencséje csak így volt képes befogni a kis csoportot. Az asszonyság látva a kislány tartózkodását elkapta annak karját, majd magához húzta. Először úgy tűnt, hogy a közjáték a többiek számára észrevétlen maradt és a háziak sem tulajdonítanak neki jelentőséget. Búcsúzáskor azonban a vendéglátó valahogy így fogalmazott: az a baj, hogy a magyarok semmilyen különbséget nem tesznek cigány és cigány között, és mindenkihez ugyanazzal az előítéletességgel közelítenek, holott a különbségek égbekiáltóak.

A rövid történet magáért beszél, nem szorul különösebb elemzésre. A kislány ösztönös reakciója számos reflektálatlan tényező együttjátéka. Először is a roma kultúrában oly közvetlen testkontaktus, a befogadás jelének a saját kulturális tapasztalatok alapján értelmezhetetlen elutasítását tükrözi, másfelől kezelhetetlen számára a szokatlan enteriőr, a harsány és domináns kommunikáció. Tény, hogy a kislánynak soha eleddig fizikai kapcsolata cigányokkal nem volt, ellenben spontán beállítódása – mint később a helyzet utólagos megbeszélésekor kiderült – a többségi társadalomban bevett előítéletekkel terhelt. Összességében tehát mindezen tényezők együtt mutatkoztak meg a fényképfelvétel készítésekor azonosított elhúzódás gesztusában.

A sztori alkalmat ad általánosító megjegyzésekre. A bevándorló és cigánygyerekek által látogatott iskolákban végzett attitűdvizsgálatok megdöbbentő idegenellenességről árulkodnak. Úgy tűnik sem a magyar közoktatásnak, sem a társadalomnak nincs elképzelése arról, hogy mit kezdjen az olyan xenológiai jelenségekkel, melyekre vonatkozóan gyakorlatilag nem rendelkezik differenciált ismeretekkel. A magyarországi romaellenesség tipikusan a differenciálatlan idegentapasztalat problematikáját illető téma. Bátran kijelenthető, hogy a közvélemény gyakorlatilag teljesen tájékozatlan a hazai cigánytársadalom roppant heterogén struktúrájával kapcsolatban, és a cigány gyűjtőnévvel illetett majd 700 ezres népesség kulturális, nyelvi, életmódbeli és gyakran vallási eltéréseket mutató csoportjairól vajmi kevés fogalma van.

A differenciálatlan vagy homogén idegentapasztalat jelenségének esetében az „idegen” fogalmának jelentéstartalma a tájékozatlanságot elleplező ítélet. “Ez az ember idegen” – hangzik a „másik” másságának demonstratív bejelentése. Rögzíti a tényt, mely szerint az egyén nyelve, etnikuma, bőrszíne, gondolkodása, vallása stb. alapján más, mint az, aki az ítéletet kimondja.1 Az „idegen” a máshova tartozás és a máshonnan származás tapasztalata alapján rögzített különbség megnevezése. Éppen ezért az „idegenre” vonatkozó tudás soha nem lehet érték-semleges. Stigma abban az értelemben, hogy az ítélethez kimondva-kimondatlanul mindig hozzárendelhető az „idegenben” megtestesülő mássághoz való viszony, ami értékállítás. Az „idegen” ítélet, ami rangsorol, preferál és elutasít.

Horizontnélküli idegentapasztalat
A kortárs magyar közgondolkodásban megfigyelhető általános viszony a kulturális, nyelvi, vagy etnikai értelemben felfogott idegentapasztalathoz okkal írható le a horizontnélküliség fogalmával. Az elemzésnek ez a felettébb metaforikus szempontja pontosításra szorul.

Minden idegenségtapasztalat jellemezhető a horizont fogalmával, ami a „saját” és a „másik” világra-vonatkozásának, mint egymásra-vonatkozásnak a felismerése. A horizont az „idegen” megismerésének lehetőségét nem szükségszerűségként, hanem általános valószínűségként minősíti, ami mindig csak a gyakorlati esetben nyeri el értelmét. Az idegenségtapasztalat minden partikuláris esete a „saját” és a „másik” egymásra-, vagyis a közös világra-vonatkozásának kölcsönösen eltérő karakteréből eredő feszültség folyománya. Úgy tűnik, hogy az idegenségtapasztalat szükségszerű egzisztenciális kitettséget foglal magába, ahol a „másikhoz” való viszony alakulását, a szituációt a felek eleve kockázatként élik meg.

A fentiekben, a korlátozott és a differenciálatlan idegenségtapasztalat ismérveinek felsorolásából világosan kiderül, hogy a kortárs magyar közgondolkodás horizontnélkülisége mit jelent. Lényegében általános tapasztalatdeficitet és a korlátozott tapasztalatokkal való tényleges szembesülés elhárítását, bizonytalanságot, az „idegennel” történő találkozás kockázatának elutasítását tükrözi. Úgy tűnik, alapvetően szesszilis társadalmunk az „idegen” befogadásához nélkülözhetetlen nyitottság híján zárványszerűen egymás mellett élő csoportok esetleges halmazává alakul.”

5. Zili felvetése is nagyon izgalmas.
A helyzet az, hogy a magyar-szlovák, magyar-román, magyar-szerb nyelvi és kulturális határok, valamint az együttélés vagy egymás-mellett élés társadalomtörténete bonyolult és nem intézhető el a „mi befogadtuk őket, ők jöttek és hálátlanul vittek mindent” fordulattal. A probléma az, hogy az asszimiláció teljesen más elvek szerint működött az etnikai alapon szervezett nemzetállami paradigma ideológiává szerveződését megelőző történelmi korokban, mint azt követően.

A veszteségtapasztalatként leírt asszimilációtörténetek pro és kontra, egyaránt ideológiai szempontból érvelnek, míg történelmi tudásunk van arról, hogy az európai kultúra nagy szellemi paradigmáinak – görögség, kereszténység vagy a racionalizmus -társadalomfilozófiái az asszimilációs hasonulásként felfogott változást pozitív várakozásként mutatták fel. Ami a nemzetállamok megszerveződésének következményeként történik az minden vonatkozásban gyalázat és nem csak magyarok elszenvedői atrocitásoknak, vagy kényszerasszimilációs nyomásnak. Például az 1890-es népszámlálás és az 1900-as népszámlálás adatainak elemzése bizonyítja, a kényszerasszimilációs magyar politika eredménye, hogy kb. 100 ezerrel nőtt a magukat magyaroknak vallók száma. A jelenség manapság ellenkező előjellel megy végbe Kelet-Szlovákiában, ahol a nyelvhatár az ezredfordulón gyakorlatilag elérte a politikai határt.

6. rab_laszlo az asszimiláció és a látens disszimiláció kapcsolatára vonatkozó kérdése jól értelmezhető a strukturális asszimiláció fázisának gordoni elemzése szerint.

„Az asszimiláció második, esetenként az akkulturációval párhuzamosan jelentkező fokozata a strukturális asszimiláció. E szakaszban jellemző, hogy az ’idegen’ kulturális közösség tagjai nagy számban lépnek be a befogadó társadalom intézményeibe, klubjaiba, klikkjeibe. A folyamat sebessége annak függvénye, hogy az asszimilálódó közösség bevándorlóként mennyire működik összetartó, kompakt csoportként. Gordon rámutat arra, hogy hatalmas eltérések lehetségesek a számszerűen kisebb, rosszul szervezett (izlandi, norvég) és a kibocsátó társadalom teljes struktúráját lefedő, nagyobb lélekszámú (német, koreai) etnikai közösségek strukturális asszimilációja között. Álláspontja szerint a strukturális fázis az asszimilációs folyamat mérföldköve, ha ez végbemegy, az asszimiláció további fokozatai automatikusan bekövetkeznek. Gordon felfogása szerint a fokozatosan kiterjedő folyamat ezen a ponton válik visszafordíthatatlanná.” Manapság kezdenek az Egyesült Államokban leírni olyan közösségeket, amelyek a gordoni várakozásokkal szemben nem lépnek tovább az asszimilációs folyamatban és megrekednek a strukturális asszimiláció fázisában. Tipikus példa erre a koreai-amerikai közösség. Az integráció a masszív tömböket alkotó sok koreai közösségben nem éri el a nyelvi és a kulturális asszimilációt, amint nem jellemzőek a vegyes házasságok, noha a munkahelyi és a társadalmi-szervezeti hasonulás formális szintjei megvalósulnak.

7. ducmarek kérdésére válaszolva azt kellene kiemelni, hogy az amerikai társadalom történetének jellemző és törvényszerűnek tetsző sajátossága, hogy mindig az újonnan bevándorló közösségek „ellen” fordul, és ezekkel szemben támaszt asszimilációs várakozást. A kínaiak az 1890-es évek végén például alig megtűrt státuszban voltak, míg az 1840-es években még gyűlölt írek ekkorra már megbecsült polgárai Amerikának. A hispano bevándorlás ügye nem egyszerű, mert a közvélekedésben általánosan elfogadott, hogy a spanyolajkúak szorgalmasabbak, mint az afroamerikaiak. Ennek ellenére a válság idején először a spanyol nyelvű bevándorlókat bocsátották el, mert az afroamerikaiak kapcsolathálózata, integrációja egyszerűen hatékonyabb és ebben az esetben a gazdasági racionalitást felülíró tényező.

Támadás érte a szélsőjobboldal részéről Faludy Györgyöt, a Jobbik egyik békéscsabai rendezvényén egy nő azt mondta, a "cionista, magyarellenes" költő versei nem kívánatosak hivatalos rendezvényeken. A harmincas évek világának ostoba visszatérte sokakat fölháborított. 

Andrassew Iván azt kérte a blogjában, hogy október 23-án mindenki emlékezzen a lehetőségei szerint a nagy magyar költőre, aki a recski fogolytáborban, a kommunista hatalom "ellenségeként" volt évekig "elszállásolva", a Pokolbéli víg napjaim-ban pontosan beszámol róla Faludy, aki a jelek szerint többféle rendszer ellenségének bizonyult. 

Jómagam azzal a szöveggel emlékszem Faludyra - akinek művei sokáig fenn fognak maradni -, hogy fölidézem a 95. születésnapjára írott cikkem egy passzusát. Legyünk bátran 95 évesek! címmel számolhattam be a Népszabadságban a költő életútjáról, nem sokkal halála előtt. Ekkor már Csillaghegyen lakott, s nem örvendett ugyan kicsattanó egészségi állapotnak, de az esze még mindig úgy vágott, mint a penge. 

A cikk azon a napon jelent meg, amikor az ízig-vérig költői életet élő, Kossuth-díjas Faludy Györgyről a magyar forradalom 50. évfordulóján parkot neveztek el a torontói St. Mary Streeten. Ez megnyugtató volt, mert úgy érezhettük, mások is magukénak gondolják. Nemcsak mi. Ki gondolt pár évvel ezelőtt arra, hogy Faludyt, a XX. század egyik legizgalmasabb irodalmi hagyatékot hátra hagyó nagy művészét védeni kell az újjáéledő neonáci propagandatámadások ellen?

A Villon-kötet születésének körülményeivel emlékszem Faludy Györgyre. S azon leszek, hogy emléke sokáig köztünk maradjon. Ha akarják, ha nem. 

"A 24 esztendős Faludy György beállított a Grill Kiadó szerkesztőjéhez, Horváth Zoltán íróhoz, s fölajánlotta közlésre Francois Villon balladáinak általa magyarított változatait. A versek 1934-től a Magyar Hírlapban jelentek meg, Horváth mégis azt mondta az ifjú Faludynak: - Ki olvas ma verseket, Gyurka? - s nemet mondott az ifjú poétának. Faludy nem esett kétségbe, kölcsönkért a barátaitól meg az apjától 280 pengőt - az átlagkereset "havi 200 pengő fix" volt -, s magánkiadásban hozta ki az ezer példányt. 1937 könyvnapján a pesti Opera előtt Fedák Sári, a Vörösmarty téren Szeleczky Zita, a körúti Népszava könyvkereskedés előtt maga a szerző árulta (példányonként 2,80-ért) a kötetet. Három nap alatt el is kapkodta a publikum. - Nagy dicsőség volt - idézi föl a mesés pillanatot a költő -, a 2800 pengős árbevételből elment ugyan 800 a terjesztésre meg a tiszteletpéldányokra, de így is maradt kétezer pengőm. Gondoltam, elugrok Lillafüredre pihenni. Bementem Miskolcon Nemes Julka (Szakasits későbbi felesége) könyvkereskedésébe. Látom, a kirakatban virít vagy húsz példány a könyvemből. Ez meg honnét van, kérdem, mire a válasz: a vidéki könyvterjesztőktől. Kiderült, hogy a nyomda az én ezer példányom mellett háromezret "stikában" nyomtatott. Kérdem a nyomdában a gépmestert, hajlandó-e tanúskodni a bíróságon az ügyemben? Csak akkor, ha szerzek neki egy gépmesteri állást.

A Villon-kötet valószínűleg a XX. század legkalandosabb életű magyar verseskönyve. Az említett magánkiadást máig 46 újabb kiadás követte. Számtalan úgynevezett kalózkiadásról is tudunk. Az emigránsok Zürichben, Stockholmban és Tel-Avivban is piacra dobtak ilyeneket, ügyelve arra, hogy ott legyen a fordító utószava is - csak épp honoráriumot nem fizettek érte. A könyvet a nyilasok máglyára vetették, a Rákosi-Kádár-korszakban betiltották. Miután Faludy első emigrálása után 1946-ban hazatért, '47-ben még megjelenhetett (a 14. kiadás!), ezután negyven évet kellett várni a következő (szamizdat)változatig, 1987-ig. Ezután a hófehér hajú poéta újra hazatért. Szabadszájú és őszinte művét - "Villon fedezett engem, és elém állt" - nem sikerült kitörölni az emlékezetből."

Elolvasom »